"Nekünk nagyobb nyájunk lesz - mondta Dina. - Meg teheneink. Mi lesz a neve az első borjúnak? - Doktor Karl Marx - felelte Joseph. - Másszunk fel a torony tetejére!" A torony tetejéről Koestler hősei belátták az 1937-ben alapított kommuna egész területét és a kőhajításnyira lévő arab falvakat is, ahonnan féltékenyen figyelték a kopár sziklára telepített kibuc gyors infrastrukturális fejlődését. A nemzetiszocialisták által korábban meggyalázott Dina sorsa végül szimbolikus halálával zárul, mert a muhtár romlott fia nemcsak őt magát pusztította el, hanem fölgyorsította egy kísérleti közösség visszavonhatatlan széthullását is.
Ezra Tornyának története a legismertebb - irodalmi - példa, de korántsem egyedülálló. Az 1880-as években Oroszországból meginduló kivándorlási hullámot követően, ahogy a Mint éjjeli tolvajból is kiderül, Németországból, Lengyelországból, Magyarországról indultak neki zsidó fiatalok, hangsúlyosan fiatalok, hogy új hazát és új életformát hozzanak létre. Az ötvenes évekre már 241 kibuc volt Izraelben. Az egyik ilyen csoport 1949-ben, rövid felkészítés után Fiumén keresztül érkezett az országba, és a mártírként tisztelt Szenes Hanna emlékére fölvette a Jad Hanna nevet. Tagjai polgári származású fiatalok voltak, elsősorban a Duna-Tisza közéből, mindannyian holokauszt-túlélők, ennélfogva kommunisták és antifasiszták. A cionizmussal és a héber nyelvvel már Izraelben ismerkedtek meg, ahol el tudták érni, hogy saját telepet hozhassanak létre. Jad Hanna tehát az egyik legerőteljesebben baloldali, magyarok által alapított kibuc volt. Megalakulásának és hanyatlásának történetéből készült az év egyik legjobb kiállítása.
László Gergely, aki Rákosi Péterrel 2004 óta működik együtt Tehnica Schweiz néven, családi történetként ismerte meg az izraeli magyar kibucot. Nagyanyjának húga és férje alapító tagja volt Jad Hannának, a Tulkarem várostól ötszáz méterre fekvő egykori mezőgazdasági területnek, amelyet az Izraeli Munkáspárthoz közel álló nagy kibucszervezet mozgalmi vezetőjével közösen jelöltek ki. Az első próbatétel akkor következett be, amikor kiderült: a telepesek elvakult kommunizmusát a Szovjetunió anticionista fordulata sem befolyásolja, ezért kizárták őket az anyaszervezetből, és az önfenntartásra képtelen közösség mérhetetlenül elszegényedett. Csak akkor fogadták őket vissza, amikor egyik társuk meggyilkolását követően felhagytak az arabbarát, függetlenségpárti politikával, majd 1967-ben, a hatnapos háborúban kivették a részüket az izraeli határ védelméből, annak ellenére, hogy a Szovjetunió az arab országok mellett állt. Ekkor megindult az anyagi támogatás Jad Hannára, de a képzetlen, vállalkozásra képtelen telepesek minden gazdasági kísérlete sikertelennek bizonyult. Így a pulykatenyésztési és különféle mezőgazdasági ötletek végül hatalmas tartozásokat halmoztak föl, amiket később a meginduló privatizáció révén tudtak részben viszszafizetni. Ma már fölosztott földeken, kerítés mögött élnek a föllazult kollektíva egykori és betelepülő tagjai, és utolsó közös rítusként együtt bontották le az első barakkjukat.
A kiállítást fölvezető kronológiából kiolvasható tények úgy álltak össze, hogy László Gergely 2008 óta visszajárt Izraelbe, és az alapítók, majd az újabb generációk húszezres fotóhagyatékából elkészítette 1200 tételes, beszkennelt, címszavas adatbázisát. Egy év múlva Somogyvári Gergő operatőrrel ötvenórányi videoanyagot vettek föl, a végső változatot bemutatták az idei filmszemlén. A mai kibuc fölparcellázott telkein az őslakosok mellett a leszármazottak, thaiföldi vendégmunkások, szudáni menekültek és egy felszámolt ciszjordániai telep volt lakosai élnek. A velük készült interjúk jelentik a kiállítás szociografikus környezetét, de ez csak egy része annak a komplex vállalkozásnak, amelyet - Hal Foster archiválásra alkalmazott terminusából kiindulva - a látás dialektikája helyett az emlékezés dialektikájának nevezhetnénk.
A kiállítás ugyanis több, a linearitás monotóniáját föltételező módszert is elvet annak érdekében, hogy az elbeszélő nézőpontja helyett a közösség heterogén történettudata érvényesüljön. Nincs egyetlen, objektív magyarázata annak, hogy Jad Hanna (és a többi kibuc) utópikus kísérlete miért végződött bukással, sőt igazából arra sem vonatkozik egyértelmű utalás, hogy pozitív példának minősül-e, éppen ezért a nézőpontok térbeli, installációs valóságának sokfélesége alkotja meg a végső történetet. A legfontosabb az a hangjáték, amelyet László Gergő írt és rendezett amatőr színészek részvételével, a közösségi struktúra rekonstrukciójaként. A hozzá készült színházi díszletek csupa olyan elemből állnak, amelyek a kibucban megrendezett előadások, vagy a csoport szempontjából fontos objektumok (torony), vagy események - házépítés, mezőgazdasági munka - fotódokumentációjában szerepelnek. A színházi elem bevezetésével oldódik az archívumi műfaj szárazsága, amely - sok más esetben - a kortársi gyakorlatban elterjedt kutatói művészet dokumentatív metódusainak a következménye, és így a szó legköznapibb értelmében válik átélhetővé a kibuclakók élete.
Az emlékezés dialektikájának elvét a rendezés is követi: Katarina Sevic minden egyes teret úgy tervezett meg, hogy a monitorokon futó interjúk sosem csak önmagukat jelentsék, hanem az együttélés egyre fokozódó relativitását újraalkotva más vélemények, más sorsok közelében maradjanak. A szennyvíztározó tavának amatőr ornitológusa, a telep faültető brit mindenese vagy a lusta furulyakészítő a másodgenerációs, kapitalizmusban szocializálódott kibucnyik terminológiájával csakis az ésszerűtlenség, a gyakorlatiatlanság és a gazdasági impotencia fogalmaival írható le. Ez már a jelen perspektívája, és pillanatnyilag a legerősebb.
Ernst Múzeum, december 31-ig
