Egyáltalán nem baj, ha magángalériák olyan feladatokat vállalnak magukra, amelyek hagyományosan a múzeumi munka körébe tartoznak, különösen nem, ha a műkereskedő-galériás programszerűen, művészettörténészi kutatásra alapozva rendez meg kiállításokat. Az már nem ennyire jó, ha múzeumok kénytelenek átengedni a saját feladatukat a műkereskedelemnek, mert a látványkiállítások óriásléggömbjeinek eregetése lefoglalja az energiájukat és a költségvetésüket. Barcsaynak, akinek utoljára a Képzőművészeti Egyetem rendezett 2000-ben emlékkiállítást, a Haas Galéria gyűjtötte össze a sorozatába illeszkedő munkáit, a kis félemeleti lakásgalériában, egyszerre szűkös és intim módon. Ahogy Kassák írt 1942-ben Barcsay saját műterméről: "...akárha egy szűkre fogott retrospektív tárlaton volna az ember".
Barcsay Jenőnek hosszú élete volt, és mintha tudta volna, hogy kényelmesen bánhat az idővel, nagyon messziről kezdett mindent: művészetet, egzisztenciát. Előbbivel volt több baja, utóbbihoz kapcsolódott több sikere, már ami a tanításból fakadó biztonságot és a nyakába szakadt feladat szorgos teljesítésének máig tartó jutalmát, anatómiája népszerűségét illeti. Ugyanezzel a szorgalommal járt végig olyan festői utakat, amelyek nem bizonyultak a sajátjának: a fiatal Barcsay keze alól kikerültek Szőnyi-rézkarcok, Kmetty-csendéletek, Perlrott-tájképek, Rudnay-portrék és Aba-Novák-életképek. De a hetvenes évekre mintha megértette volna Vajda konstruktív Szentendréjét is, amely a harmincas években, amikor párhuzamosan dolgoztak ugyanott, még semmilyen hatással nem lehetett rá. A Haas Galéria kiállítására leginkább a korai időszakból válogattak, éppen ezért végigkövethető a konzervatív alföldi tradícióról való leválása és a KUT (Képzőművészek Új Társasága) modernista csoportjába való beilleszkedése, egészen a szerkezetes festői nyelv megtalálásáig.
Barcsay 1919-ben települt át Erdélyből Magyarországra, abban az évben, amikor a modern magyar művészetet halálra ítélték. A művészet megújítása épp nem volt fontos törekvés akkor, amikor Rudnay Gyula és Vaszary János növendéke lett a Képzőművészeti Főiskolán, de mintha az egész életművét meghatározta volna a két mester közötti szemléletbeli különbség, úgy ingadozott a komótos alföldi parasztemberek portréinak statikussága és a folyton föltörő dinamikus konstrukciós igény között. Rudnay mélybarnái, ázott földszínei és kritikai realizmusa beleette magát az ecsetjébe, olyannyira, hogy a főiskolás évek végére mesteréhez méltó, érzékeny XIX. századi portrékat festett. A Kieselbach-gyűjteményből kölcsönzött Bolond című kép Barcsay személyiségének arról az elesettség iránt érzékeny, toleráns jegyéről árulkodik, amelyet tanítványai is olyan sokra tartottak.
A főiskolán ő is látogatta Olgyai Viktor grafikai osztályát, ahol a biblikus témák kevéssé foglalkoztatták, viszont kiderült, hogy milyen nagyszerűen rajzol. A kiállítást fölvezető kis rézkarcok mélyebbek, őszintébbek, mint például a párizsi időszakhoz köthető olajcsendéletek, amelyeket bármelyik Cézanne iránt fogékony kortársa festhetett volna (festett is). Párizsnak kétszer rugaszkodott neki Barcsay, először 1926-ban, amikor a város lenyűgözte és megbénította, és másodszor 1929-ben, amikor meg is értette a korábban látott kubistákat. A tér és a forma alapviszonyának a fölismerése elvezette a geometrikus formákat megszerkesztő vonal primátusához, amihez a rendszeres szentendrei munka is hozzájárult. Barcsay Szentendréje eleinte a súlyos tömegek és nagyvonalú természeti formák összehangolt, expresszív mozgásából tevődik össze, a látvány anyagi valóságához ragaszkodó nehézkes realizmus szabályait éppen csak föllazítva. De az ún. rálátásos tájképeken nemcsak az élénk színek használatával jelentkezett nagy váltás, amint fölfigyelt rá Kállai Ernő és Lyka Károly, hanem a tömegek is könynyebbé váltak, és Barcsay közelebb került a síkok absztrakciós jelentőségének a fölismeréséhez.
1926-ban Vaszary még kizsűrizte a képeit a KUT kiállításáról, mert konzervatívnak tartotta, 1934-ben a Nemzeti Szalonban Munkásnők című kétalakos művét már fő helyre akasztották. Ebben a periódusban járta be Barcsay a legnagyobb utat, nagyobb távolságot tett meg, mint innen az ötvenes évek trecento-festészetéig és a konstruktív-metafizikus festőállvány-portrékig. Az a különös, hogy ő, aki végül tényleg nem újította meg a magyar festészetet abban a radikális értelemben, ahogy a vele párhuzamosan működő avantgárd művészek tették, a saját életművén a legkiválóbb mesterember elkötelezettségével dolgozott, és számos kortársának megtermékenyítő hatása (még nem is említettem Gadányi Jenőt, Bene Gézát és Ámos Imrét) egészen kiváló festményeket eredményezett. Arról nem beszélve, hogy az alföldi iskola realizmusától eljutott odáig, hogy a szocreál ideológusai elől dugdosnia kellett a festményeit, Kossuth-díját pedig a pedagógiai tevékenységéért kapta. A köztudatban leginkább "a kései konstruktivistaként" él, és nem nyilvánvalóak azok a nagy festői elszánások, erőfeszítések és nekifutások, amelyekben minden alkalommal komolyan hitt, és amelyek most láthatóvá válnak ezen a kiállításon.
Haas Galéria, Bp. V., Falk Miksa u. 13. Megtekinthető december 6-ig.
