Kiállítás - Idea és valóság - Markó Károly és köre. Mítosztól a képig

  • Jerovetz György
  • 2011. augusztus 25.

Zene

"Igen, ez az!" - kiálthatunk vidáman a Nemzeti Galéria kiállításán: a tárlat felöleli a teljes idősebb Markó-életművet, és mesteri érzékenységgel köti azt az elődök és követők festészetéhez. Motívumok és témák vonulnak a falakon világosan elhatárolható tematikus egységekben, s a tér szervezése is magyarázó funkciót tölt be: például a "mitikus táj"-blokkban egy grottaszerű fülkében húzódnak meg a barlangokat ábrázoló, illetve a sötétség melankóliáját vizsgáló munkák, de nagyon imponáló az is, ahogyan Markót magát mutatják be a kortársak-tisztelők által festett portrékkal.

"Igen, ez az!" - kiálthatunk vidáman a Nemzeti Galéria kiállításán: a tárlat felöleli a teljes idősebb Markó-életművet, és mesteri érzékenységgel köti azt az elődök és követők festészetéhez. Motívumok és témák vonulnak a falakon világosan elhatárolható tematikus egységekben, s a tér szervezése is magyarázó funkciót tölt be: például a "mitikus táj"-blokkban egy grottaszerű fülkében húzódnak meg a barlangokat ábrázoló, illetve a sötétség melankóliáját vizsgáló munkák, de nagyon imponáló az is, ahogyan Markót magát mutatják be a kortársak-tisztelők által festett portrékkal.

Idősebb Markó Károly a felvidéki Lőcsén született 1793-ban. Gimnáziumi tanulmányai után földmérő mérnöknek tanult - az 1810-es évektől kezdett festeni, amikor is Rozsnyón telepedett le, ahol elsősorban térképészettel foglalkozott. Inspirációt a kortárs felvidéki tájfestészetből merített: Müller János Jakab vagy Czauczik József kevéssé ismert mostanság, de a helyi arisztokráciánál akkoriban nagy becsben álltak, és a fiatal Markó mindkettejüket sokat másolta tanulmányi célból. Népszerűségben aztán hamarosan ő is követte sorukat - művészi képzését például maga Rozsnyó városa is szívesen támogatta (édesapja viszont kevésbé volt lelkes).

A topografikus tájkép, amit Markó ekkoriban művel, tulajdonképpen egy látványcentrikus, kifejezetten a perspektíva és a táj hitelességét visszaadni kívánó műforma volt. A veduta nem volt új és idegen sem a korban - a táji háttér pontos visszaadásának igénye már a 14. században megjelent. Mindez nem kevés ideológiai töltéssel gazdagodott azonban a természet felvilágosodás kori csodálatával: gondoljunk csak Goethe Wertherjére vagy Rousseau természetbe menekülési vágyára. A valós táj a romantika látásmódjában a természetbe felejtkező kontemplációra ad alkalmat. Gyakran helyi történeti konnotációkat is hordoz; ez egyébként Markónál is megfigyelhető, ha várakat ábrázoló tájképeire gondolunk - mindenekelőtt az 1820-as években festett Visegrádra. A romok allegorikus tartalma még számunkra is nyilvánvaló, de a Magyarországon akkor még csak ébredező romantikus emlékezet- és nemzeteszmekultusz idejében politikai üzenetet is hordozott - jó néhány ilyen képet egyébiránt metszetről másolt a mester.

Markó Károly festészetében a legjelentősebb változást alighanem a bécsi Képzőművészeti Akadémia jelenti, ahová 1822-ben veszik föl. Itt találkozik az európai mitikus-történeti tájfestészet fősodrával. A kissé barkácsolt szakkifejezés - a "mitikus táj" - olyan gyűjtőnév, mellyel azokat a tájképeket illetik, amelyek ha látott élményekből építkeznek is, nem a valóságot ábrázolják. Az ideális táj elképzelt - csak az alkotó fejében születik meg valós és kitalált elemekből. Ezt az antik szelekciós hagyomány is támogatta csakúgy, mint a klasszicizmus újraértelmező szándéka, amennyiben az "eszményt" nem lehetett az adott "természeti széppel" megjeleníteni ("a művészet igazsága [...] nem merülhet ki pusztán helyes voltában, amire az úgynevezett természetutánzás korlátozódik; a külsőnek valamilyen bensővel kell összhangban lennie" - így Hegel). Tehát az idealizálás, a "hétköznapi létezés" megtisztítása elengedhetetlen, hogy az eszmény megmutatkozhasson. A képeken egyenlő szerephez jut az ábrázolt cselekmény és a táj maga. Ez utóbbi eszményiségét az antik irodalomban a legerősebben Vergilius Árkádiája, a keresztény mitológiában a paradicsom vagy a hortus conclusus (zárt kert, a keresztény ikonográfiában a hűséges és tiszta szerelem jelképe) hordozza. A 17-18. század legérdekesebb "felfedezése", hogy ezt az ideális világot a valóságban is fellelheti, nem máshol, mint a letűnt - egykor ragyogónak és tökéletesnek talált - Római Birodalom szívében, Itáliában.

A görög-római mitológia jeleneteit helyezi el Markó is az ideális tájban. Az antik istenek új értelmezést kapnak a felvilágosodásban - a rokokó érzéki statisztái helyett hősökké és példaképekké válnak, új mértéket teremtve a politikai és (talán) a mindennapi életben. Mindez persze radikális szembefordulás a kéjencnek, érzékinek és öncélúnak tartott késő barokkal.

Markó (és társai) művészetének leglényege a két elem - táj és cselekmény - összekomponálása. Egy-egy jelenetet több változatban is megfestett (ezeket is figyelemmel követhetjük a kiállításon) az attribútumokat megtartva, ám a kompozíciót teljesen átalakítva. A keresztény mitológia korabeli ábrázolásának mai szemmel nézett viszonylagos profanizmusa talán ebből fakad - Markó Károlynál is szándékolatlanul, de egy polcra kerül az antik költészet és a Biblia.

A kortársak számára Markó művészetének idilliségét többek közt a fénykezelése határozta meg. Már az 1824-es Szent Pál hajótörése című képén feltűnik a nézővel szembetűző nap - a sugarak áttörnek a felhőkön, rózsaszín-vörös színei az eget festik meg, az előtér bal oldalán zajló tulajdonképpeni akció kiegyenlített színezésén a sugarak csak kevéssé mutatkoznak, az "égi látványosság" elválik a "földi" cselekménytől. Joggal emlegették korabeli recenzensei a művészt "modern Claude Lorraine"-ként - a közvetlen hatóerő, a húszas években Bécsben is működő Josef Rebell nálunk kevéssé ismert.

Itáliai tanulmányútja (1832) után Markó rövidesen végleg kiköltözik - mintha hazaérkezett volna. Újra a valóság felé fordul a figyelme, hiszen a korabeli Európa számára Itália volt az eszmény legközvetlenebb megnyilvánulási helye. Valóság és képzelet találkozik - a valós táj eszményi lesz, a szereplők pedig a benne élők. Az 1846-os, Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel című (képünkön), magyar megrendelésre készült képe például egy ikonikus helyet dolgozott föl, ahol az épített örökség és a természet szoros egységet alkot. A szüretelők antik reminiszcenciákat idéző képe kiegyensúlyozottságával ugyanazt a "nemes egyszerűséget és csendes nagyságot" keresi, amit Johann Joachim Winckelmann kábé száz évvel azelőtt a görög műalkotásokban vélt felfedezni.

Később a Magyar táj gémeskúttal a vesztett szabadságharc után, 1853-ban - ekkor utazott haza Magyarországra hosszú évek után először - világos üzenet. Ugyanakkor jellemző a művész képalkotására, hogy az egyik verzióján a kút borult éggel, szivárvánnyal, míg a másikon megfordítva, a jól ismert markói napsütésben mutatkozik - tehát az allegorikus tartalom háttérbe szorul az ideális bemutatás vágyához képest.

Idea és valóság érik majd egybe a követők festészetében is - veszítve a termékeny feszültségből. A Markó testvéreknél a helyszíneket jól szelektáló, idealizáló realizmus lesz a döntő irány. Markó gyermekei a magyar műtörténetben általában az említés szintjén maradtak; a kiállítás katalógusa összesen három gyűjteményes bemutatkozásukat említi az utóbbi fél évszázadból. (A négy testvér - az ifjabb Károly, András, Ferenc és Katalin - közül egyébként csak Ferenc tért vissza Magyarországra.) A képek rendkívül érzékeny és pontos elhelyezése a laikus számára is érzékelteti a gyakran csak leheletnyi különbségeket, melyek a mester és a tanítványok stílusa között mutatkoznak: az élesebb kontúrok, a hűvösség, a látószög csökkenése a táj totalitása helyett egyre inkább a részletekre viszik a tekintetet.

"Igen, ez az!" - de tulajdonképpen mi? A kérdést a kiállítás nem próbálja megválaszolni; kapunk információkat a jelenetekről - a Biblia vonatkozó szövegeit, a mitológiai történeteket elhelyezték az egyes képek mellett -, és diszkréten, a képek elhelyezésével mutatják be, hogy a 19. század benyomása önmagáról alighanem sokkal izgalmasabb, feszültebb és érdekesebb, mint ahogy jelenünk permanens értékválságban élő polgára gondolja. Ez a kiállítás - persze valamelyest szükségszerűen - kiszolgálja azokat is, akik "szép képeket szeretnének nézni". És csak óvatosan (elsősorban a katalógus informatív, jó áttekintést nyújtó tanulmányaiban) nyit arra az esztétikai pluralizmusra, ami a kort tulajdonképpen meghatározta. Kánonformáló szerepe - hogy ugyanis mégiscsak egy már jórészt a saját korában is konzervatívnak számító művész világát térképezi föl - a háttérben marad.

Magyar Nemzeti Galéria, október 2-ig

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött. 

A messzi káosz

„Mi ez az utazás nevű dolog? Miért nem hagyjuk abba idővel? Hát sosem nő be a fejünk lágya?” – tette fel ezt a három költői kérdést a szerző 2014-ben, utazós blogjának utolsó bejegyzésében.

Egy macska, egy lótusz

Egyiptommal és a fáraókkal krimitől a sorsjegyen át egészen a bútordarabokig bármit el lehetett adni már 100–150 évvel ezelőtt is. Az egyiptománia kutatása viszonylag fiatal terület, általában egyiptológusok vagy régészek, történészek foglalkoznak a témával, mellékprojektként. A fogalomba bármely egyiptomi motívum felhasználása beletartozik úgy is, hogy a kontextus teljesen független az egyiptomi kultúrától.

Kapupánik

A mai fiatalok már nem tudják mi az élet, se háborújuk, se békéjük, kapálni se tudnak, csak ülnek a számítógép előtt. Gyenge, menekülő generációt szült a korábbiak feszített, izzadságos munkája, elkényeztették őket. Az ilyenekből nem lesznek ’56-os hősök.

Futott két kört

A békemisszió a béke ügyét sajnos, és reméljük egyelőre, nem vitte mérhetően előre utolsó, múlt heti bejelentkezésünk óta, pedig azóta Kijiv, Moszkva és Hszi Csin-ping után Washingtont és az akkor még ép fülű Trump elnökjelölt urat is megjárta Orbán Viktor.

Visszacsatolás

Amikor Antall József a választási sikerének valahai eufóriájában azt találta mondani, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretne lenni, nagyot dobbant a nemzeti szű, vagy lélek. Hogy pontosan mire gondolt a felhevült költő, azt éppenséggel soha nem fogjuk megtudni.

„Mit írtál, szakácskönyvet?”

Bár már négy kötetet jegyez – egy beszélgetőkönyvet és több színpadi adaptációt –, még mindig zavarba ejti, ha írónak nevezik. Az Örkény Színház színészével a legújabb novelláskötete, a Kevert kapcsán így elsősorban az írásról beszélgettünk.

Zsákban futás a pálya mellett

Csák János helyét vette át az európai parlamenti és önkormányzati választás másnapján. Nem a lehengerlő víziók embere, inkább igyekvő háttérmunkás. Kérdés, hogy ez mennyi ideig lesz elég az életben maradáshoz.

„Egy dobásunk van”

Még a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta a 2017-ben nagy lendülettel indult párt szereplése az idei júniusi választásokon. Tompos Márton 3,7 százalékos pártot vesz át, ígérete szerint valami teljesen újat fognak kipróbálni.

Sarkadi utca, Berlin

Egy egész utcát uralt Berlinben az a prostituáltakat dolgoztató Békés megyei banda, amelynek tagjait emberkereskedelem miatt ítélte súlyos fegyházbüntetésre és vagyonelkobzásra a Gyulai Törvényszék.