Kellő idő elteltével az embert elfogja a Románia iránt érzett nosztalgia és csodálat. Nagy ország, lassan változó városokkal, ahol csak az új házaknak van színük, de állnak a Monarchia állomásai, és a társasházak isztambuli gyorsasággal terjeszkednek. Románia nagyszámú emigránsa hálás a megőrzött vakolatért, melynek eredetisége saját félbehagyott életének tapintható bizonyítéka. Hálából az emigránsok "törvényszerűen" radikalizálódnak: házakat vásárolnak, vagy újakat építenek, céges kapcsolataikat látják vendégül a Nagy-Magyarország-térkép alatt, és úgy érzik, romániai ingatlanszerzeményük arányos kárpótlás a nacionalizmusért, amely elüldözte őket innen.
Ezért az illúzióért cserébe a hajdani romániai magyar elszántan vakságra kötelezi magát, zarándokutakra jár, motorra pattan, és azt akarja hinni, hogy Magyarországon van.
A romániai emigránsok kisebb csoportja nem ilyen, de ők olyan kevesen vannak, hogy senki sem hiszi el a létezésüket. A magyar képzőművészek ugyanis éppúgy megoszlanak e tekintetben, mint a társadalom bármely más csoportja: a nemzetféltők a MAMÛ-ben (a hajdani Marosvásárhelyi Műhely névutódja) találtak egymásra, a kozmopoliták pedig, ahogy lenni szokott, sehol sem - és mindenhol. Ebbe a kis csoportba tartozik Bartha Sándor, aki Marosvásárhely, Bukarest, Arad érintésével Székelyudvarhelyről került Budapestre. Ezekből az állomásokból valószínűleg Arad volt a legfontosabb ("lehúztunk ott tíz évet" - mondja szárazon), mert a kurátor Angel Judit mellett bekapcsolódott a hetvenes évek óta működő kísérleti filmes csoport, a kinema ikon (ki) munkájába.
A centralizált Magyarországról nehéz elképzelni, hogy a fővároson kívül kialakulhatnak számottevő művészeti közösségek. Hogy mondjuk a szolnoki múzeumban a tradicionális történeti kiállítások váratlanul egy kísérleti műhely videoinstallációiba torkolljanak - a kilencvenes évek elején -, és erre a kiállításra meg lehessen hívni a nyíregyházi mail art művészeket. Körülbelül így kell elképzelni az aradi kiállításokat, amelyeken olykor részt vett a temesvári Sigma csoport, majd velük együtt és a nagyváradi, iasüi-i, zilahi médiaművészekkel állítottak ki Bukarestben. Akárhogy is, a föltörekvő vidékiség megszülte a maga helyi forradalmárait. A rendszerváltás utáni átmeneti időszakban, már túl a transzavantgárd táblaképi törekvésein, ebben a közegben találta magát Bartha Sándor. (Hozzá kell tenni, hogy Romániában a progresszív művészetnek nemzeti karaktere van: a magyarok ebbe csak bekapcsolódnak, erős szórványjelleggel.) A kinema ikon tagjai közül addigra már harmincan emigráltak, többnyire a laposkúszás kevésbé komfortos módjára kényszerülve, viszont a hatvanadik kísérleti filmet készítették el. Bartha videóval, performansszal, installációval kapcsolódott be a fiatal művészekkel kiegészült laza csoport munkájába, és a Magyarországra való áttelepülés után is velük állított ki a Velencei Biennálén 2001-ben. Ez a munka a Romániáról alkotott nyugati klisék dekonstrukciója volt, amelyhez kis műanyag készembereket használt, akik egy miniatürizált világban szorgosan cipelik a letehetetlen szimbólumokat. 2003-ban a Ludwig Múzeumban irányjelzők helyett figyelmeztető táblákkal próbálta a turistákat letéríteni a konformizmus útjáról. Bartha ötletei nem szellemes elvontságukkal hatnak, bár van bennük humor bőven, hanem azzal a konkrétsággal, amellyel a társadalom provokatívan mechanikus működése leírható, ugyanakkor nem célja a személytelenség. Bármilyen közel került is a politikus művészet hűvös társadalomkritikájához, átdereng rajta a modernizmus esztétikai állandóságának a melege.
A Holdudvar Galériában most kiállított művei csak műfaji szempontból jelentenek fordulatot a korábbiakhoz képest, ezek ugyanis festmények és rajzok, márpedig Bartha Sándor a nyolcvanas években festett utoljára. Akkori expresszionizmusához képest ezek a fotóalapú, élesen elválasztott színmezőkből összeálló képek kiegyensúlyozott felületükkel hordoznak valamit a tervezőgrafikusi tapasztalatokból, viszont megtartották a médiamunkák társadalmilag reflexív jellegét. Az egyik sorozat az iráni választásokhoz kötődő képsorokra épül, de a tömeg agressziójának kiszolgáltatott egyén, az ismeretlen férfiak félelemkeltő csoportjának képe az erőszak általános nyelvén szól. A rasszista Ku-Klux-Klan-tagok civilizációs álöltözékben, ingben és zakóban, de leginkább kúpban és háromszögben, tehát formaként jelennek meg a kép két oldalán, a pisztáciaszínű ég alatt. Bartha el akarja kerülni a közvetlen politikai hangzást, amelyet a téma szűkítésével egyértelműsíthetett volna, és inkább olyan nyilvánvaló formákat választ, amelyek önmagukat értelmezik. A festményeket bevezető, lebegősre installált rajzok a mostanában (azóta egyfolytában, hogy Dan Perjovschi önállósította magát a 22 folyóirat lapjairól) felértékelődő műfajt képviselik. A csuklyák motivikus vándorlása itt teljesíti be ironikus küldetését, és összefoglalja nekünk a lényeget: "It is good to be Hungarian".
Holdudvar Galéria, megtekinthető szeptember 19-ig.
