Egészen mostanáig biztos voltam benne, hogy a közgyűjteményekben rég megvan 1848-49 minden fontos tárgyi emléke. Így aztán meglepett, hogy a két budapesti évfordulós kiállításon látható nyomtatványok és ábrázolások, egyenruhák és fegyverek többsége magángyűjteményekből származik, sőt némelyiküket még nem is láthatta a nagyközönség. Mi több, a szervezők kifejezetten ezeknek a magánkézben lévő daraboknak a megismertetésére törekedtek.
A több vidéki múzeumban (Szolnok, Debrecen, Kiskunfélegyháza, Békéscsaba, Székesfehérvár) is most, illetve némi időeltolódással rendezett kiállítássorozat címéül szolgáló, Adam Mickiewicztől vett idézet természetesen a 48-as "népek tavaszára" utal. A korabeli események színhelyéül is szolgáló két kiállítóhelyen, de egymásra épülve bemutatott anyag azonban a forradalom és a szabadságharc egész időszakát mutatja be, a kezdetektől egészen a gyászos végig, sőt tovább. A Budapesti Történeti Múzeum termeiben például nemcsak az aradi várbörtön ezermesterkedő foglyainak néhány csinos mestermunkája látható (ezek az aradi múzeumból származnak), hanem annak a hatalmas Bem-Petőfi-körképnek néhány megmaradt részlete is, amelyet a szabadságharc ötvenedik évfordulójára készítettek, és amelynek 120x15 méteres felületéről nem pusztán a nagyszebeni csata részletezett jelenetei köszönnek vissza aprólékos előtanulmányok alapján, hanem a megemlékező vállalkozást övező aktuális politikai megfontolások is.
A kezdetek bemutatására a Magyar Nemzeti Múzeum vállalkozott - dísztermében 1848-tól kezdve a felsőház ülésezett. Örvendetes módon és a közhelyes leegyszerűsítésekre hajlamos történeti tudásunk épülésére nem a pesti március 15-ével indul a történet - Landerer és Heckenast a Nemzeti dalt sokszorosító nyomdagépét sem szállították át a Kiscelli Múzeumból -, hanem a pozsonyi országgyűléssel. Itt mondta el Kossuth Lajos március 3-án híres felirati beszédét, amelyben az ellenzék nevében szabályos rendszerváltó programot fogalmazott meg, kiterjesztve ezt a Habsburg-birodalom osztrák tartományaira is (nem mondjuk fel a történelemlecke folytatását). Mindez és a márciusi napok eseményei a jelek szerint nem igazán ragadhatók meg tárgyakkal, habár a rendezés igyekezett összhangba hozni az érzéki vonzerőt az aprólékos böngészést szolgáló ismeretterjesztéssel. Nincs tehát hiány szépen ívelt, aprólékos mintázatú szablyákban, láthatunk bordó dolmányt nemzetőrkarszalaggal és kokárdával, sőt zenei összeállítás is szolgálja a hangulati befogadást - csak az a riasztó, bár minden bizonnyal közismert, négyakkordos Talpramagyar ne volna. A főszerep azonban a szövegeké - miután az első felelős magyar Minisztérium (vagyis kormány) egyik ismert ábrázolása mellett ott látható sorban a miniszterek rövid életrajza. (Megtudhatjuk például, hogy a nagy műveltségű Mészáros Lázár hadügyminiszter élete vége felé még farmerkedéssel is próbálkozott Amerikában.) Az egyik kinyomtatott hirdetmény szerint Szemere Bertalan belügyminiszter a Léderer Ignác budai főhadparancsnok ablaka előtt lezajlott rossz végű macskazene (Léderer a tömegbe lövetett) miatt intézkedéseket követel a polgármestertől: "A' zajos, békétlen, veszélyes csoportozásokat nem fogja szenvedni, kivált éjjel épen nem, és a becstelenkedő lármás rakonczátlankodást sem." Aztán korabeli lapok (Nép-Elem, Radical Lap, Nép Barátja, Kossuth Lapja stb.), Kossuth-bankók, Andrássy Manó magyarázat híján értelmezhetetlen karikatúrája "A' hivatal és dicsvágy szemete" címmel stb.
Időrendben mindez a várbeli, nagyobb szabású kiállításon folytatódik. Hasonló tárgyakon (Damjanich, ill. Kiss Ernő csappantyús céllövő pisztolypár készlete, huszártarsolyok és -dolmányok, Kossuth sétapálcába rejtett lőfegyvere) kívül rajzok, akvarellek, litográfiák mutatják be a harctéri eseményeket. Eközben fejhallgatón maguknak a magángyűjtőknek az előadásában tudhatunk meg éppen részletezettségük miatt szórakoztató mozzanatokat egy-egy tárgyról - például a hős szabolcsi nemzetőrök zászlajáról. A kép- és iratanyag az ellenoldal rendteremtő álláspontját is érzékelteti, miközben megismerjük a hadmozdulatok mögött a katonai vezetésen belüli konfliktusokat - például Görgei és Dembinski már-már hátborzongató szóváltását.
A ráérős és türelmes, a részletekben elmélyülni kész szemlélődő számára a töredékes és nyilván esetlegesen fennmaradt szövegekből valamelyest kirajzolódik a nagy nevek viselőinek - Damjanich esetében kifejezetten testes - alakja is. Térképek segítségével újratanulhatjuk a tavaszi hadjárat történetét, hiányolva kissé az adatokat arról, hogy miként élte át az érintett települések (például a hely, ahol állunk) lakossága a csatározásokat. A harcok véres valóságáról kinagyítva bemutatott levélrészlet számol be egy Buda májusi bevételében részt vevő honvéd tollából. Végül a nagyrészt a lengyelországi Tarnówban őrzött darabok a már említett körképből, amelynek önmagában is érdekes és immár feldolgozott története átvezeti a meglehetősen kimerült látogatót a szabadságharc utóéletét inkább csak jelzésszerűen érzékeltető tárgyakhoz.
Az anyag jellege nem könnyítette meg a rendezők dolgát, úgyhogy lényegében két, nehezen szervülő rétegük van a kiállításoknak. A régi fegyverek és egyenruhák kedvelői például nyilván lenyűgözve csodálják a császári vértesek, dragonyosok (tehát a nehézlovasság), illetve a huszárok, lengyel ulánusok és német svalizsérek (ők alkották a könnyűlovasságot, amint ezt az utóbbiak franciából torzult neve is mutatja) és persze a gyalogos honvédek levegősen elhelyezett kellékeit. Akiket viszont a finom történeti részletek lelkesítenek, azoknak maradnak a szövegek. Nyilván örömmel fogadnák, ha interaktív eszközökkel a tárlókban védett címoldalak mögé lapozhatnának.
Budapesti Történeti Múzeum és Magyar Nemzeti Múzeum, nyitva június 30-ig
