Zene

Mindenki kedvenc ősbölényének, az idén már százhúsz éves, ám továbbra is imponáló munkatempóban dolgozó Neil Youngnak ez már nagyjából a kétszázötvenedik nagylemeze.

Nincs semminő kerek évfordulója, ám Maria Callas emlékezete nem is szorul ilyen számszaki kisegítésre: hangzó életművét a lemezpiac apályában is megéri újra, sőt újra meg újra kiadni. Callas Remastered – ez a címe most annak a gyors lefolyású és soklemezes sorozatnak, amely imponálóan feljavított hangzásminőséggel, újrakeverve bocsátja közre a legendás stúdiófelvételeket, melyeknek máig bámulatos vonz­erejét persze eddig sem csorbította a rég meghaladott technikai színvonal.

A Branford Marsalis Quartet a világ legjobb dzsesszformációinak a listáján szokott szerepelni, és budapesti fellépésük teljes mértékben meggyőzött az értékelés helyénvalóságáról. Valamiért trombitás öccse, Wynton lett ismertebb, pedig a szaxofonos Branford Marsalis játéka is lenyűgöző, használja a hangszernek akár a szoprán, akár a tenor változatát.

Molnos Péter könyve és kiállítása azt igyekszik bizonyítani, hogy a regényes életű Scheiber lenézett életművéből kiválogatható egy elsőrendű festő munkássága.

Patricia Petibon, a kiváló koloratúrszoprán huszonkilenc dalt vett lemezre zongorista partnere, Susan Manoff társaságában. A CD különlegessége, hogy az énekesnő – mint a kísérőfüzet játékosan fogalmaz – Gabriel Faurétól Leo Ferréig egy kalap alá veszi a francia komoly- és könnyű­zenét.

Ha létezne egy olyan lista, ami a magyar popzene nagy túlélőit foglalná össze, akkor azt Pajor Tamás mellett egészen biztosan Bérczesi Róbert vezetné.

Nagy karmester és mosolygó zenekara koncertezett múlt csütörtökön a Müpában, s a derű legalább annyira fontos jellemzője volt Gardinerék fellépésének, mint a nagyszerűség.

A szokásos őszi Electronic Beats idén a debütálásokról és a hamisítatlan élő produkciókról szólt, rá­adásul az este folyamán – egymástól részben függetlenül – három Blake is főszerephez jutott. A fel­lépők szinte kivétel nélkül először játszottak hazánkban: ez ugyanúgy elmondható a programot futólag nyitó – amúgy kedves, néha kifejezetten izgalmas – belga fiú-lány duóról, a Joy Wellboyról, mint a brit Zoot Womanről.

Jó dolog-e a Spotify a művészeknek, hol terjednek az új számok, hogyan érdemes ma zenét pénzzé tenni, maradnak-e CD-k a világon, mit csinál másként Lady Gaga vagy a Coldplay? Rebecca Lammers Londonban többek között a Pink Floyddal is dolgozik. A budapesti Zene­ipari Hivatalban tartott vendégkurzusa alatt kérdeztük.

A melodikus és kissé szentimentális bergeni varázsló rég messzire került néhai elektropopos kísérleteitől: az utóbbi szűk évtizedben sokkal inkább a nosztalgikus gitárrealizmus mestereként mutatkozott a valóban kivételes komponáló- és előadói képességgel megáldott langaléta, szemüveges norvég.

„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / csak titkon érző lelke ohajtva sejt” – Berzsenyi ír így a Fohászkodásban. Valóban: a hit „ohajtva sejt” – nem tudhatja, de vágyja, reméli egy Gondviselő Szellem létét.

„Szeretném befejezni az operámat, de nem akarok túlságosan belebonyolódni” – fogalmazott pár évvel oly korai halála előtt Alekszandr Borogyin, ám ez a szerény vágya nem teljesülhetett.

Nosztalgiázni és múltat idézni nem ugyanaz. Az előbbi inkább zenegépes krimókba, az utóbbi akár nívós koncerttermekbe is való. Például a Művészetek Palotájába, ahol úgy szólalhat meg egy 30 éves lemezanyag, az akkor progresszív, ma már inkább csak okosan dallamos Marsbéli krónikák, hogy az egy pillanatra se hasson avíttas­nak.