Már réges-régen elmúlt az az idő, amikor a művészetet az önmagáért való szépséggel vagy a tradicionális műfajokkal (festészet, szobrászat) azonosíthattuk. A mai művész sokszor kutató, s egyik "feladata" a társadalmi igazságtalanságok vagy a rendszerváltás veszteseinek számbavétele, a piaci viszonyok kritikája, a múlt feltárása, és mindezek szembesítése a befogadókkal. A kiállításaival leginkább a kapitalizmus és a globalizáció visszásságait körüljáró budapesti Trafó Galériában és a fennmaradásáért küzdő dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (ICA) egy nemzetközi projekt keretében most olyan munkákat láthatunk, melyek az európai szövetkezetek működésére fókuszálnak.
Bár a szövetkezet szó hallatán hajlamosak vagyunk a téeszekre asszociálni, az elmúlt húsz év legnagyobb gazdasági kudarcával, a termelőszövetkezetek szétverésével, és ennek folyományaként a magyar mezőgazdaság katasztrofális állapotával egyetlen mű sem foglalkozik. Lehetséges, hogy a téma komplexitása riasztotta el a művészeket, de inkább az a ki nem fejtett megszorítás, amely kizárólag olyan szövetkezeti formákra szűkítette a válogatást, melyek megőriztek valamit az 1844-ben a nagy-britanniai Rochdale-ben létrejött első szövetkezet hét alapelvéből, konkrétan az önkéntességen alapuló társulásból. (A kölcsönösség és a javak demokratikus elosztásának elve, no meg a legismertebb régi termelőszövetkezet-hálózat, a Hangya is elbukott az 1947-es erőszakos téeszesítés következtében.) A cipőipari munkások, sapkakészítő kisiparosok, szeszfőzők, paszománymesterek, fagylaltkészítők, asztalosok, bőrfeldolgozók, bortermelők, könyvkötők és sütőmunkások szövetkezetei, ha nem is mind, de tovább éltek a szocializmusban; de éppen ez, az egyedi, manuális munkán és komoly technikai tudáson alapuló kisiparosvilág szenvedte meg leginkább a kapitalizmus eljövetelét.
Gerhes Gábor a VII. kerületi Műhímző és Zászlókészítő Ipari Szövetkezet tagjaival készített interjút. Az 1989 előtti biztos pangást - a MÁV, a BKV, a rendőrség megrendeléseit - a rendszerváltás egy csapásra elsöpörte; a siker éveinek - új címer, új zászlók - azonban hamar vége szakadt. A kézi hímzés helyébe automatasorok léptek, s a végső ellehetetlenülésen - ahogy ezt az egyik asszony elkeseredetten mondja - már csak egy újabb rendszerváltás segíthetne. Ha ebben Gerhes nem is illetékes, azért munkát biztosított a szövetkezetnek: kortárs műgyűjtők és művészek rendelhettek meg tőlük egy-egy általuk elképzelt műalkotást. A Trafó Galériában egy csinos, óriási és masnis szalagon így olvasható például néhány sor Oldenburg Legyen nekem a művészet című manifesztumából, egy kispárnán feltűnik Gerhes - egyik festményéről kölcsönzött - portréja, és a falakon ott sorakoznak a dunaújvárosi volt Felszabadulási emlékmű tűpárnaként reinkarnálódott galambjai. Míg itt a műfajok közötti viszony, a hordozóanyagok közötti átjárás vet fel érdekes kérdéseket, Erdei Krisztina ugyanitt kiállított fotópárján sajátos időugrást figyelhetünk meg. Egy székesfehérvári asztalosüzemben talált, 1953-as fénykép alapján újrajátszatja a szereplőkkel a jelenetet, egy különös csasztuskafelolvasó estet, ahol a rigmusok interpretálói olyan állványok előtt állnak, melyeken a mikrofont különböző zöldségek (krumpli, hagyma, kukorica) helyettesítik.
A projekt kezdeményezője, Andreas Wegner Dunaújvárosban a berlini Neuköllnben beindított, a helyi szövetkezetek áruit forgalmazó üzletének kínálatát helyezte el egy hatalmas polcinstalláción, kiegészítve a tárgyakról készített fényképeivel. Már az alternatív gazdasági társulás termékeit árusító bolt megnyitása sem tűnik különösebben invenciózus művészi ötletnek, maga a végeredmény, a szövetkezeti ideálmodell felélesztése is egyértelműen kudarcra van ítélve. A szövetkezetek, bár kölcsönös együttműködésen alapulnak, nem vetik el a piac viszonyait. A csúnya gyerekjátékok, giccses karácsonyfadíszek mellett a kókadt citromfacsaró, a bicebóca kétfokos létra, na és a fakanál, a szőrkefe, a gyertya vagy a madárház elég szegényesnek tűnik. A használati tárgyak végtelen esetlegessége és szűkössége látványosan ellene megy a kiállításokat összefogó cím, a nagy üzlet reményének, amely általában egy még mások által fel nem ismert piaci rés betöltésén, új keresletek generálásán alapul. (A globális kapitalizmus piacán kívül már léteznek, bár csak helyi szinten, működő rendszerek, az ún. szívességbankok vagy kaláka-körök, ahol a "fizetőeszköz" lehet fiktív pénz, talentum, idő, tojás, vagy bármely, a tagok által elfogadott cserebereegység.)
Úgy tűnik, a szövetkezetek ideje leáldozott, hiszen a jogi szabályozás miatt sokkal körülményesebb szövetkezetet alapítani, mint egyházat. Ezt ismerte fel Fischer Judit, Mécs Miklós és Vándor Csaba, s a Trafó Galériában az Újszövetkezet Egyház megalakulásának is részesei lehetünk. Az "Isten hozott" felirat alatt két, már-már muzeális szintetizátor, egy ultraibolya lámpa alatt tömjén füstöl. A szőnyegen a nyilvántartásba vételre várakozó egyház alapszabálya (négy sor) és az üres imakönyvek ("A föld azé, aki megműveli, a szentírás azé, aki megírja."). Aki az alapszabályt aláírja, és az imakönyvet kitölti, az része lehet a "nagy üzletnek", beléphet egy önkéntes társuláson, szellemi közösségen és egyenlőségen alapuló szövetkezetbe. Nem árt sietni - csupán száz tag kell a megalakuláshoz, és a számozott breviáriumok igencsak fogynak.
Szétszerelt világ, Budapest, Trafó Galéria, nyitva: április 11-ig;
Mindig Mindenkinek Mindent, Dunaújváros, Kortárs Művészeti Intézet, nyitva: április 2-ig
