Kiállítás: A kikölcsönzött ego (A Mikulás is ember - Télapó a magyar képzőművészek szemével)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az írásjel nélküli mondat - a Mikulás is ember - azt sugallja, hogy kijelentéssel (megállapítással) van dolgunk, ám a kiállítás egyértelműen bizonyítja: nem, a Mikulás nem ember, a Mikulás hitvány, gyönge báb, melyre ha némelyikünk férfilelkét föltevé, az megcsalattatik és elhágyódik, amennyiben más a nőit teszi rá, akkor meg a verítékes aggállyal kiszámított aberrációját mégiscsak nehézkesen domesztikáló szakszervezeti aktivista üti ki fejét belőle, vagy - szelídebb megoldás gyanánt - feminista pupettá változtatja hívét. Ám elég a viccből, miután a tárlat - kifejezett szándéka ellenére - sem mulatságos, inkább csak olyan, mintha valaki az alsóbb kategóriás malackás és szőke nős történeteket vegyítené össze, hogy aztán matériát adva nekik, piros ezüstpapírba csomagolva igyekezzen velük villantani.

Az írásjel nélküli mondat - a Mikulás is ember - azt sugallja, hogy kijelentéssel (megállapítással) van dolgunk, ám a kiállítás egyértelműen bizonyítja: nem, a Mikulás nem ember, a Mikulás hitvány, gyönge báb, melyre ha némelyikünk férfilelkét föltevé, az megcsalattatik és elhágyódik, amennyiben más a nőit teszi rá, akkor meg a verítékes aggállyal kiszámított aberrációját mégiscsak nehézkesen domesztikáló szakszervezeti aktivista üti ki fejét belőle, vagy - szelídebb megoldás gyanánt - feminista pupettá változtatja hívét. Ám elég a viccből, miután a tárlat - kifejezett szándéka ellenére - sem mulatságos, inkább csak olyan, mintha valaki az alsóbb kategóriás malackás és szőke nős történeteket vegyítené össze, hogy aztán matériát adva nekik, piros ezüstpapírba csomagolva igyekezzen velük villantani.

A kikölcsönzött, vagy inkább zálogba csapott, s ki sohasem váltott egóról szólnak a munkák (egy-két gyanútlanul-véletlenül betévesztett festményt leszámítva), s arról a lelkesen vidámnak tetsző, mégis mélyen-mélyen kétségbeesett igyekezetről, mellyel szabad lelkű kortársmagyarművészek el- és befészkelődnek a kortársmagyarművészetre egyre gátlástalanabbul reátelepedő "média"

viszolyogtatóan rengő tompora

alá. Az alapvető baj ugyanis nem az, hogy húzhat szegény Mikulás, ahova akar vagy tud, miután öltöztetőbabává alázzák mókás és pajkos kedvű kortársmagyarképzőművészek (húzzon is el nagyon gyorsan új pajtásával, Valentinnal), hanem hogy a kortársmagyarművész önmagát is leveri valahova nagyon mélyre azzal a gesztussal, amivel álságos szociológiai tudásszerűségeket próbál a "téma" nyakába varrni. (Talán az egyetlen kivétel Nyáry István mint "magyar patológus", aki önmagát áldozza a tudásért: miként működik és mit rejt magában a csokimikulás.)

Az elmúlt hónapokban a művészeti folyóiratok hasábjainak tucatjait töltötték meg fiatal versenyzők homlokráncolva előadott fontoskodó írásai arról, hogy mennyire és milyen okvetlen kell hogy áthassa ma a művészet a társadalmat, az meg milyen mélyen tegye magáévá emezt; hogy a művész szociológus, a szociológus meg mi más, mint...? S hogy mindehhez - persze, naná! - "intézmény" kell, meg szervezet, meg központ és kutatás, meg exchange. De hát tudjuk, hogy ez a tipikusan 20. századi, modern szerepválasztás - mellyel mint történeti képlettel sok bajunk nem lehet - annyit már több ízben bebizonyított önmagáról, hogy minimum kudarcos. (Az ügy elég vicces-naiv "feldolgozása" a Picasso kalandjai című film utolsó harmadában látható, ha valaki komolyabb tételekre is kíváncsi, nézzen utána Joseph Beuysnál, esetleg a hetvenes évek első felében a vizuális kultúrával Magyarországon is bíbelődők archívumában.) Vagyis nem annyira szerepválasztásról, mint -tévesztésről van szó, a mi Mikulásunk puttonyából kikandikáló képek pedig egyenesen azt igazolják, hogy meglehetősen olcsó, olykor alpári módon.

A "társadalomért" űzött aggódás ugyanis arra szorította az erélyesen-aggályosan önistápoló kortársmagyarművészeket és az ő homlokuk lázát hűvös kézzel enyhítő kurátorokat, hogy egójukat vesztve egy, a kirakatrendezőktől, valamint Benettontól, Helmuth Newtontól és másoktól lenézett szabásminta alapján összeférceljék a kor vizuális uniformisát, s belebújjanak a felfedezés eufóriáját mímelve. Akár szórakoztató mazochizmusnak is tarthatnánk mindezt, ha nem áradna mindenünnen a másodosztályúan

trendi benettonizmus

(és persze már régen nem csak a pirosban derengő újpesti termekről van szó), melynek legrosszabb formája igen gyakran még valami világpolitikai ügyeskedésbe is bele bírja magát ártani. A Benetton - mint tudjuk - annak idején ravaszan és józanul kitalálta, hogy ha hirdetése idegen közegben durrant rá durván a lelkiismeretre, az összerezzen, s ha mást nem is tehet, jobb híján, megnyugtatásul azonnal ráveszi gazdáját: kezdjen vásárolni. De hová, melyik plázába ájuljunk a Mikulások utolsó vacsoráját látva, vagy nyúljunk-e kötél, méreg, esetleg erkélykorlát után, hogy belepusztulhassunk a burnuszos télapó delejes kobrapillantásába?

A legnevetségesebb az egészben az - és most megint nem csak az aktuális Mikulás-morfológiáról és a a szó összes értelmében mutáns mosolyalbumról van szó -, hogy ebben a helyzetben két légynek kell egyszerre mártírrá válnia: a társadalomkritika mellett a média is bírálat áldozata lesz. Csakhogy az egyetértés erejétől áthatott helyeslés hangja helyett felcsattan a viszolyogtató ellentmondás szította röhögés, hiszen a kortársmagyarművész semmire nem vágyik annyi önfeladással, oly mértéktelen szervilizmussal, mint hogy mindenáron részévé válhasson a megvetett médiának.

Hajdu István

MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény - 2003. január 31-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...