Azt ígérték, hogy idén öt lemezt adnak ki, ami nem is tűnik akkora túlzásnak, ha azt vesszük, hogy az ausztrál banda öt év alatt kiadott nyolc lemezzel – a szörfös garázszenéből a pszichedelikus rockon, a folk-popon, a krautrockon és a spaghetti westernes audiobookon át – jutott a tavalyi csúcsalbumához, a Nonagon Infinityhez. Erre talán a heavy psych a legjobb műfaji címke, de sokkal fontosabb, hogy olyat hoztak létre, ami túlmutat a puszta hatásokon és az eddigi határtalan műfaji kalandozásokon. Őrült tempó elejétől a végéig, cikázó, pattogó gitárok, a krautrock motorikus basszusfutamai, no meg Stu Mackenzie néha már sámánisztikusan szuggeráló vokáljai. Raádásul úgy, hogy az egészben ott maradt a garázsrock lendülete. Szóval nem a hatvanas-hetvenes évek nosztalgiájában való dagonyázás hallható a Nonagon Infinityn, hanem a múlt ihletett kiegészítése a legjelenebb jelenben.
A 2017-es pentalógia első felvonása, a Flying Microtonal Banana ott veszi fel a fonalat a nyitó Rattlesnake-kel, ahol az imént dicsérgetett lemezt elengedték. De a második számtól psych popos oldalra csúszik át a zenekar, ami nem is meglepő, mert eddig se csináltak két ugyanolyan albumot. A Flying Microtonal Banana érdekessége, hogy Stu Mackenzie egyedi kialakítású mikrotonális gitárral kezdte írni, majd adott a bandatagoknak is 200-200 dollárt, hogy szerezzenek be ilyen, a nyugati zenében nem igazán elterjedt, részletesebb tagolású hangszereket. Ennek köszönhetően a lemez sokszor egész keleties vagy afrikai beütést kapott. Csakhogy ez az új hangolás nem eredményezett olyan koherens összképet, mint amilyen az Infinity-n volt. Sebaj, idén lesz még néhány nekifutásuk.
Flightless Records, 2017
