Zene

Talán nem árulok el titkot, ha elmondom: a hős mamó meghal a regény végén. Szigorú, kegyetlen, szagos kötényű ez a nagymama, akihez nem volt jó odabújni, de akinek kíméletlen nevelési módszere mindvégig összecseng a falu gunyoros világával és a gyönyörű falusi világ gazdag nyelvével. Csupa ellentmondás a könyv, és ez a legnagyobb erénye. Nem is az árvaság (elcsépelt írói témája), hanem a gonosz mamónak a halála lesz megrendítően tragikus: "Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen. Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele, mint az eső, csak vissza, ment a hasas szatyorral, kontya átúszta a felhőket."

Aki tizenévesen Leia hercegnőnek hívja a jobb kezét, rossz ember nem lehet, annál inkább fanatikus rajongó, olyan, aki órákon át képes elvitatkozni azon, vajh az idős Csubakka kopaszo-dik-e? Rajongani jó, ránctalanítja a lelket, és nyilván filmkészítéshez is megfelelő serkentő. A Csillagok háborúja huszonéves kattantjai (valahonnan Kelet-Amerikaipitéből) 1998-ban elhatározzák, hogy ők márpedig elugranak egy illegális exkluzív vetítésre a Lucas-birtokra, hogy mindenki előtt láthassák a Baljós árnyakat.

A sörkalauzok felől maradéktalanul rózsás a kép, Hrabal még mindig az Arany Tigrisben, Svejk szelleme közös fotózáson - csontvázból is csak egyet őriz az útikönyv, az Orloj örökös tagját, csontos ujjai közt a harangkötéllel. Mariusz Szczygiel egynapi olvasásra felírt kis, piros szembesítőkönyvében viszont nincs hiány a cseh (fél)múlt csontvázaiból, a lengyel szerző (talkshow-vezér és újságíró) példásan sokat tud arról, hogy az elmúlt száz évben mi edzette a cseh gerincet.

Venetian Snares, vagyis Aaron Funk, a breakcore műfaj legelborultabb, egyben legkreatívabb figurája magyarországi kötődéseit sokan ismerhetik: hősünk jó ideig élt Budapesten, és összecimborált Pándi Balázs dobossal, akivel aztán dolgozott is együtt, egyebek mellett a Pink + Green című VS-kislemezen (vonatkozó interjúnkat lásd lapunk 2009. január 29-i számában). Itt-tartózkodásának emlékét pedig a teljes egészében magyar dalcímekkel (és a Szomorú vasárnap Billie Holiday-féle verziójának remixével) ellátott lemeze, a Rossz csillag alatt született őrzi.

Az író és a fényképész 1947-ben utazott 40 napos látogatásra a Szovjetunióba: ebben az évben kötötték meg a párizsi békeszerződéseket, ekkor indult a Moszkva és tábora által elutasított Marshall-terv, ez volt a két tábor közötti status quo fenntartásához ragaszkodó Truman-doktrína meghirdetésének az éve. Megkezdődött a hidegháború.

Nagy múltú árukapcsoláshoz van szerencsénk: kezdetben vala a dicsőséges amerikai képére formált játék katona (a kisfiúkra vadászó szektor válasza Barbie-ra) - az ő vállaira épült a birodalommá terebélyesedő játékmárka, melybe idővel a képregények, a számítógépjátékok és a rajzfilmek is beépültek. Mire a játékfilmesek is felfedezték a műanyag harcosokat, már nemcsak a legkülönfélébb fegyverzetű és vérmérsékletű józsik állomásoztak a polcokon, de a mindenkori action-figure trendeknek megfelelően az ellenségkép és a járműpark is változatos formákat öltött.

A régi vágású külvárosi strandok, mint az albertfalvai vagy a cinkotai, már jóval a tavalyelőtti vízforgatós EU-szabványosítás előtt bezártak, de ha alaposabban körülnézünk, ha nem is hasonló profilú (meszes medence, csapvíz, IV. osztályú kocsma, vállfás öltöző), de mindenképpen szokatlan helyen működő fővárosi fürdőhelyekre bukkanhatunk.

Ahhoz képest, hogy mindig is a (brit és amerikai) középkorúak nagy kedvenceiből (a cukormentes countryból, Neil Young és az érett Beatles világából) építkezett, a chicagói zenekar bámulatosan sokáig el tudta kerülni, hogy rásimítsák a "papa rockzenéje" feliratú matricát, a nagyon profi, nagyon elegáns, de közben elég unalmas zenét játszó zenekarok szégyenbélyegét. Visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy a korai lemezek frissességéhez és játékosságához az énekes/gitáros Jeff Tweedy dalírói zsenijén túl szükség volt a rengeteg hangszeren játszó Jay Bennettre is, akinek nehéz természete állandó vibrálást eredményezett (lásd a 2002-es Wilco-filmet!), és aki szinte minden számba bele tudott csempészni valami egyszerű, mégis hihetetlenül szellemes díszítést, amitől a legszimplább számok is meglódultak a fellegek felé (gondoljunk például a zongorabetétre az A Shot In The Armban vagy az infantilis dobgép-hangokra a Heavy Metal Drummerben!).

Kislány tolja hazafelé babakocsiját a norvég falucska néptelen utcáin. Megáll egy autó, a különös sofőr rábeszéli a lányt, szálljon be, majd ő hazaviszi.

Szombat reggel arra ébredtünk, hogy vége van a hetvenes éveknek. Immár biztosan kiment a bőrünk alól a múlt század azon bennünk felejtett fullánkja, mely szerint ami van, az úgy is marad. Úgy is marad örökké.

A "friss" hazai megjelenés a szerző 1990-es Végzetes érdekek (Everybody Wins) című filmje, minek kapcsán - kell-e mondani, vesztünkre - arra gondoltunk, körülnézünk a honi halpiacon, tartunk egy kis áttekintést a magasan jegyzett életmű elérhető tájain. Nos, az egykori dühöngő ifjak, az ötvenes-hatvanas évek brit új hulláma, a free cinema egyik elindítójának s a későbbi hollywoodi maestrónak itthon az említetten kívül csupán az 1978-as Pokolról pokolra (Who'll Stop the Rain) című filmje létezik DVD-n. Aki nem dobta még ki a VHS-lejátszóját, boldog ember, mert kikölcsönözheti A francia hadnagy szeretője (1981) viseltes kópiáját. Az olyan művek, mint a free cinema alapvetésének számító Szombat este, vasárnap reggel vagy éppenséggel a profi, jó ízlésű életrajzi filmek egyik népszerű mintadarabja, az Isadora (1968) meg úgyis csak megzavarnák a kotnyeles közönséget. Persze kapásból tudnánk tíz-tizenöt hasonló kaliberszámú nevet mondani, akinek ugyanez a sorsa a hazai pályákon - pusztán a miheztartás végett. Hogy messzebb ne menjünk, van egy fogadásunk arra is, hogy az irály másik három legendája, Tony Richardson, Lindsay Anderson vagy John Schlesinger is ilyen cipőben jár a magyar DVD-kölcsönzők mellé.

A Viltin Galéria virtuális focipályáján nyolcan sorakoztak fel a kezdőrúgáshoz. A vendégek térfelén egyetlen játékos árnyéka látszik: ő Puskás Öcsi, a legendás Aranycsapat kapitánya, a Real Madrid csatára, a Halhatatlanok Klubjának tagja. Személyét a Puskás Ferenc-hagyaték képviseli, míg szemközt "a magyar művészet válogatottan jó képviselői" állnak, akiknek "tiszta reflexiói" - legalábbis a kurátor szándéka szerint - "a hagyaték eddig még nem látott oldalára is fényt derítenek". Sportnyelven szólva: az összecsapás érdekesnek ígérkezik - de talán nem árulok el titkot, ha már most elmondom (a végeredményre kíváncsiak addig fogják be a fülüket), hogy a nemes küzdelemben a hazai csapat sajnos elbukott. Nem mintha nem láthatnánk jó vagy érdekes műveket, csak éppen Puskás sztársága megkérdőjelezhetetlen (hogy mást ne mondjunk, 2006 óta a magyar diákok által a spanyolországi Calar Alto Obszervatóriumban felfedezett, 82656 számú kisbolygó viseli a nevét); ellenében pedig (sajnos) nem tudunk a nemzetközi művészeti életben is elismert és kiugróan tehetséges alkotót kiállítani. Ehhez kevés, bár nagyon dicséretes, ha egy művész heti rendszerességgel focizik, vagy személyesen találkozhatott a legendával, esetleg mostanában éppen a focipályában (mint tájképben) rejlő lehetőségek izgatják. Az meg végképp érthetetlen, hogy miként kapcsolható össze a kortárs progresszív művészet az emlékállítással vagy a mementókészítéssel. Mindenesetre tény, hogy - néhány kivételtől eltekintve - a hagyatéki anyag és a műalkotások nemigen viszonyulnak egymáshoz, így legegyszerűbb a tárlatot két különálló kiállításként kezelni.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Goldoni darabjai mindenhol és bárhol otthon lehetnek: bársonyfüggönyös színházban és szabadtéri fesztiválon, súlyos profik és lelkes amatőrök kezén. A zsámbéki produkció egyik sem - leginkább ígéret, egyelőre be nem váltott. Amúgy Goldoni erre is jó: biankó csekk.

A konzervatív gondolkodás magyarországi feltámasztásáért ma az Ablonczy Balázs szerkesztette Kommentár teszi a legtöbbet. Ennek az erőfeszítésnek az intellektuális jellegét részben az adja, hogy a főként fiatal történészekből és politológusokból álló szerzőgárda nem a jobboldali politikai közbeszédet tekinti hagyománynak. Az ifjú szerzők ezt többek között azért tehetik meg, azért lehetnek ilyen emelkedettek, mert - írásaikból ítélve - képesek nemcsak magyar, de külföldi nyelven írt szövegek olvasására és értelmezésére is. A tudatlanságából, provincializmusából erényt (hazafiságot) kovácsoló magyar jobboldali talpas értelmiségtől egy világ választja el őket - a szellemi közélet szerencséjére.