Zene

"Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére..." Manapság alighanem ez a rövid, tragikus szöveg, Radnóti Miklós úgynevezett Bori noteszának beírása tartja fenn a köztudatban a jeles néprajztudós és tevékeny közéleti férfiú nevét, aki 1978-ban bekövetkezett haláláig oly nagy utat járt be a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumától a kisgazdapárti miniszterségig, vitéz Kozma Miklós pártfogásától Rákosi Mátyás óvó jóindulatáig. Gyérült ismereteink azonban mostantól jócskán kibővülhetnek, hiszen az Alexandra Könyvkiadó hozzálátott Ortutay Gyula több évtizeden át serényen gépelt naplójegyzeteinek kiadásához, s már meg is jelent a háromrészesre tervezett sorozat első darabja, az 1938 és 1954 közötti feljegyzéseket tartalmazó vaskos kötet.

Két döntetlent is magáénak tudhat a képregény-feldolgozások újkori reneszánsza; Louis Leterrier Hulkja másképp volt ugyan rossz, mint Ang Lee-é, de mindkét produkció elismerő fanyalgással zárult: tisztességes munka - nyilatkozták a sportági vezetők, ami kb. annyit tesz, mint nőben az érdekes arcú.

Első ránézésre még mindig riadt távolságtartással kezeli az ember az ilyen, egymástól távoli forrásokból összefolyatott, keresztezett zenéket, pedig ezt csinálta maga Miles Davis is. Fuzionáltatta a dzsesszt a rock'n'rollal, a soullal, a funkkal, és zseniális dolgok jöttek ki a kísérletből, mondjuk az 1970-es dupla Bitches Brew albumtól kezdve folyamatosan, egészen az utolsó koncertfellépésekig, amikor a közönségnek hátat fordító Davis már éppen csak belereccsentett egyet-egyet a hangszerébe, az viszont nagyon hátborzongató tudott lenni. Ez a lemez meg magát a Miles Davis-életművet ereszti rá indiai zenei alapokra, amelyek aztán beleszervesülnek az alapanyagba, átformálják, és új életre keltik.

Köztudomású, hogy az osztrák- magyar arisztokrácia mellett az angol főnemesség és polgárság tette a legtöbbet Joseph Haydn érdekében: kétszeri londoni tartózkodása után kielégült művészi becsvágytól duzzadó kebellel és nem kevésbé kicsattanó, fontoktól repedező pénztárcával érkezett haza. Az angolok (noha a monográfia egyik szerzője amerikai, a másik német) most a Grove-féle zenei lexikon szócikkét külön kötetben megjelentetve tették le hódolatuk újabb jelét az asztalra - és Malina János gáncsolhatatlan fordításában, hála istennek, a miénkre is. Egyszerűen, tisztán felépített munka.

Annak ellenére, hogy becsülettel végigrágtam magam az eddigi Mars Volta-életművön, és nem is mondanám, hogy hiába, hiszen tény, hogy értékes anyagokat készített a két afrofejű muzsikus (Cedric Bixler-Zavala énekes és Omar Rodriguez-Lopez gitáros) vezette gárda, egyik lemez sem tudott akkora hatással lenni rám, mint a két főnök korábbi zenekara, a 2001-ben feloszlott At The Drive-In, különös tekintettel utolsó lemezükre, a Relationship Of Commandre, amely a huszonegyedik század egyik legizgalmasabb alkotása, és nem csak a kompromisszummentes poszt-hardcore színtéren. Ezúttal erőteljes poposodást ígért a két főnök, ami, valljuk be, rá is fért volna a Mars Voltára az eddigi anyagok színes és izgalmas, de sokszor barokkos túlzásokba csapó eklekticizmusa után.

A szeniorok versenyében az idei romkom válogatót Sandra Bullock nyerte, már ha pusztán a pályamunkák anyagi vonzatai alapján ítélkezünk. A Nász-ajánlat, melyben a (film szerinti) korát messze meghaladó művésznő Alaszkával méri össze a bájait, minden várakozáson felül teljesített - de vajon akkor miért nem jött össze ugyanez Renée Zellwegernek, hisz ő meg a fagyos Minnesotában futotta le az idei romkom köröket.

Minek nem tud örülni a magamfajta irodalmár e nagy hőségben, mikor felüdülésképp középkori walesi legendák olvasásába mélyed! Például az Efrog fia Peredur című történet egy motívumának: Arthur király várában megjelenik egy csúf hajadon, és megrója a hőst, amiért a sánta király udvarában nem kérdezett rá az ott látott csodák - például a három helyen vérző lándzsa - jelentésére, pedig ettől a király meggyógyult volna. Kedvenc részem Wolfram von Eschenbach Parzivaljából, amikor Sigune az ötödik könyvben elátkozza - mindközönségesen gennyes farkasfognak nevezi - Parzivalt, mert Munsalväsche titokzatos várában nem kérdezte meg a beteg Amfortast, mi baja, noha a kérdés megszabadította volna gyötrelmeitől.

Kicsi és napfényes színházi fesztivál a szegedi Thealter, de leginkább eklektikus. Rossz, hogy nem kíséri nagyobb figyelem, jó viszont, hogy a többi nemzetközi ufó között pár évente Ivo Dimcsev bolgár performer is megfordul itt.

Két év telt el az Overcome megjelenése óta, s nem hiába: az új RC-album, ha lehet, még érettebb, hatásosabb és kiforrottabb, mint elődje volt. Pedig látszólag nem sok változás történt a csapatban - ugyanúgy Kalotás Csaba és Vranik Krisztián a két kulcsember: felváltva írják meg a dalok nagyját, amelyek azután az alkotótársak segedelmével nyerik el végleges formájukat.

Ha még mindig az ancient régime alatt szerencsétlenkednénk, biztos lennék benne - bár leírni aligha lenne módom -, hogy A bűn árfolyamát Magyarországon "betiltották". Szelídebben szólva a támogatott kategóriából, ami nagy hollywoodi stúdiófilmeknek kijár (indulás kismillió kópiával, főszezonban a multiplexekben), áttolták a tűrtbe (indulás uborkaszezonban, a kölcsönzőkben). Politikai okokból, mert csak hergelné a mélyen bankellenes közhangulatot. Nem hergelné, és szerencsére már húsz éve polgári demokráciát írunk, az ilyesmi tehát elképzelhetetlen. Ha mégis ragaszkodnék a véleményemhez, akkor járnék el helyesen, pontosabban maradnék a stílben, hiszen a vizsgált mű maga is egy grandiózus összeesküvés-elmélet megzenésítése.

A hetvenes évek szürreális mozija olyan, mint a távolról sem véletlenül ugyanekkor fénykorát élő ún. szexfilm (ma talán szoftpornónak mondanánk, de szerencsére nem beszélünk róla) vagy az alkoholmentes sör - jóindulatúnak mondott (sok esetben annak is vélt), ám határozottan üzleti alapú átverés. Nem mintha a hatvanas évek szürreális mozija attól más lenne, hogy "művészek" csinálták, szemben az utánuk jövő iparosokkal. Ha például Dario Argentóba belekalkuláljuk az utóbb kétségkívül kialakult - azért csak visszafogottan tömeges - kultuszát, akkor valamiféle műbútorasztalos kerekedik ki, aki ügyel ugyan a formákra, a szépre, de mégiscsak gyárt, kevésbé alkot. Vagy éppen fordítva, oly veszettül alkot, hogy beleizzad.

A pasi Johnnie Walker-es, a nő chardonnay-s. A pasi ismer néhány klasszikus szerzőt, a nő olvasta is a műveiket. A pasi elvetélt dzsesszzongorista, öblítőreklámok zenei aláfestője, a nő írónak készül, ám jelenleg a reptéren kérdőívezik. A pasi késő hatvanas amerikai, a nő kora ötvenes angol. A pasi a nőt akarja, a nő a pasit - csoda-e, hogy nem értik meg egymást. Persze ez a megnemértés az alapja minden valamirevaló romantikus vígjátéknak, máskülönben

Tudom én, hol a helyem, ezért aztán eszembe sem jutott elmenni a Moulin Rouge nevű lokálba, hogy megnézzem a Bonnie és Clyde című revüipari műsort. Ennek a néma gentlemen's agreementnek a másik fele persze az, hogy a lokál revüipari műsora nem jön el a színházba - és akkor békében élünk egymás mellett.

Mindig lesz a művészettörténetben olyan "félig elfeledett festő", akinek az életművéről azt gondolják majd a kurátorok, galeristák, örökösök, muzeológusok, hogy vissza kell vezetni a köztudatba. A "köztudat" persze jelentheti a piacot, amely készségesen szippantja föl a másod- és harmadrangú festői hagyatékot, ha egyszer olyan kicsi, mint a miénk, és jelenti a magyar művészet történetének nyilvánosság előtt zajló, minél teljesebb rekonstrukcióját. Az érdekek a nagy monografikus kiállításokban találkoznak. Most éppen Paizs Goebel Jenő van soron, akinek ugyan 1966-ban volt utoljára nagy emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, de ahogy monográfusa, Verba Andrea fölsorolja, munkái szinte kihagyások nélkül szerepeltek azóta is különféle kiállításokon. Paizs Goebel tehát nem igazán sorolható az "elfeledett" művész kategóriájába, és nem valószínű, hogy a magángyűjteményekből előkerült lappangó festmények jelentősen meg tudnák változtatni a róla kialakult képet. A Budapesti Történeti Múzeum kiállításának az a pragmatikus hozadéka lehet, hogy esetleg kiderül: Paizs Goebel festészete eddig sem volt érdemtelenül alul- vagy túlértékelve, hanem pontosan azt a helyet tölti be a magyar művészettörténetben, ami jár neki.