Dalest

Kis dolgok

Diana Damrau és Jonas Kaufmann Wolf-estje

Zene

Jonas Kaufmann Budapestre jön és Hugo Wolf dalait fogja énekelni! Minek tagadnánk, vajmi kevesen lehettek azok, akik az előző mondatot a fokozódó lelkesedés hangján kiáltották világgá az elmúlt hónapokban.

Mert Kaufmannt ugyan mindig nagyon várjuk (ő aztán vagy megérkezik, vagy lemondja a fellépését), no de Hugo Wolfot? Okkal vagy ok nélkül, a dalestek általánosságban is a csupán mérsékelt tömeghisztéria által kísért események közé tartoznak minálunk, Hugo Wolf pedig szégyenszemre az inkább csak névről ismerős komponisták seregét gyarapítja. Imádta Wagnert, utálta Brahmsot, fiatalon megőrült és bécsi operaigazgatónak képzelte magát, ennyit azért persze illik tudni róla, ha már a dalai oly ritkán szólalnak meg a hazai koncerttermekben.

És itt következik a kritikák második bekezdésében majdnem kötelező fordulat, amelyet ezúttal nem a rutin, hanem a katarzis indokol. Kaufmann, Diana Damrau és a maga posztján velük legalábbis egyenrangú zongorakísérő, Helmut Deutsch közös koncertje ugyanis előzékenyen, segítőkész gesztusok kíséretében felkínálta számunkra a rácsodálkozást Hugo Wolf zsenijére és zenei univerzumára. Ha tetszik, mikrouniverzumára, hiszen az Olasz daloskönyv 46 dala mindössze egyetlen partikuláris témát, a szerelem nevű keresztrejtvényt és ördöglakatot ábrázolja, ám azt olyan totalitással, hogy annak delejező hatása alól még a hallgatóság sorozatos köhögőrohamokba menekülő zajos kisebbsége sem szabadulhatott.

Kaufmannék mindenekelőtt átrendezték a kétkötetnyi ciklus dalainak sorrendjét, és így, ha nem is egyenes vonalú történetté, de jól körülírható témák és párkapcsolati fázisok nagyobb egységeivé rendezték össze az Olasz daloskönyvet. Aztán nemcsak elénekelték, de el is játszották ezeket a dalokat: vokális figurateremtéssel és a másik énekére ironikus némajátékok sorával reagálva egyaránt. Diana Damrau a szokott hibátlanságával énekelt és kokettált: a szőkesége kellően izgalmasnak bizonyult, ügyesen váltotta a hangulatokat, legjobb indulatos pillanataiban pedig már-már a Lohengrin Ortrúdjának hangját is megütötte. Kaufmann a hibátlanságtól távol, egy magasabb szinten, a nagyság, az énekesi és emberi nagyság régiójában mozgott. Baritonális tenorjának komfortzónájában mozogva s egy­úttal áldott színészi tehetséggel működött, néhány esetben (pl. a Geselle, woll’n wir uns in Kutten hüllen kezdetű dal előadása során) pedig olyan messzire merészkedett a karakterizálásban, ahová még a boldog emlékű Dietrich Fischer-Dieskau is csak ritkán. S ami ennél is fontosabb: mára Kaufmann olyan magától értetődően hordozza saját kivételes formátumát, ami helyből komoly önsúlyt biztosít a pátoszának és az iróniájának egyaránt.

Merthogy iróniában és komikumban gazdag volt ez a dalest, elvégre az eget vívó nagy szerelmet és annak cívódásait (vagy éppen a zongoraletétben wagnerivé kiszélesülő indulatait) a külső szemlélő rendszerint megmosolyogja. Empatikusan és kicsit megindultan, hiszen ki ne ismerne rá ilyenkor a saját szerelmi életének domborzati térképére? A kis dolgok is le tudnak nyűgözni minket – ezzel a tételállítással indít Wolf Olasz daloskönyve, s a múlt csütörtökön lefolytatott bizonyítási eljárás fényesen igazolta a most Damrau ajkáról felhangzott üzenetet. Legközelebb világsztárok távollétében is elmegyünk majd Hugo Wolf dalait meghallgatni.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 22.

Figyelmébe ajánljuk