Cserébe a Tunng egészen felséges koncertet adott: a fiatalnak tán még igen, kezdőnek viszont semmiképpen sem nevezhető hattagú brigád (csekélység: négy remek albummal a hátuk mögött) eddigi pályafutása során bőven felhalmozott annyi zenei muníciót, hogy ütősebbnél ütősebb darabokkal töltse meg az egyórás programot. A műsort persze alapvetően az utóbbi két albumuk, az áttörést hozó 2007-es
Good Arrows és a tavalyi, csupa fülbemászó gyöngyszemet felsorakoztató
...And Then We Saw Land anyagából rakták össze, mégpedig jó alaposan. A
Don't Look Down Or Backkel kezdenek, zárásként pedig elnyomják diszkrét szuperslágerüket, a
Bulletst is, csak hogy mindenki bemutathassa jó értelemben vett zenebohóci énje legelőnyösebb oldalait: a fél tucat zenész és énekes tökéletes, jól összeforrott csapatmunkával állítja színpadra amúgy is sok gitárra, csilingelésre, jóízű, többszólamú dalolászásra és alkalmi puttyogásra épülő dalait. Az efféle zenekarokat szokás folktronikusnak nevezni, de ebből csak annyi a komoly, hogy a háttérbe húzódó Phil Winter kellően hangsúlyos helyeken illeszti be az elektronikus hangokat az alapvetően tényleg városi folknak nevezhető, zömmel akusztikus zene szövetébe. A csöppnyi energiabomba vokalista lány, Becky Jacobs és a gitáros-frontember Mike Lindsay viszi a hátán a show-t - az utóbbi még tréfás gitárpárbajba is bonyolódik a megrögzött hippinek tűnő Ashley Batesszel. A fülbemászó és ott ragadó, egyben remekül összerakott és ritka elevenséggel előadott dalok mindenkit magával ragadnak a koncertteremben - a szűk óra nyomán boldog lábak dobognak, nem is ússza meg a Tunng némi ráadás nélkül.
Kutya nehéz dolga volt hát a Los Campesinos!-nak - sikeres kollégákat kellett volna überelni, de legalább felnőni hozzájuk, ami nem is sikerült, de néhány apró, kellemes részlettel gazdagodhattunk azért. A Los Campesinos! power-indie popja egyrészt a nagyzenekari hangzással, másrészt a sokszólamú vokállal, harmadrészt az eksztatikus előadásmóddal, negyedrészt a zenei idézetek vad halmozásával próbál kárpótolni azért, hogy számai - bárha bővelkednek fülbemászó dallamokban - különösebb nyom nélkül tűnnek el memóriánkból. Főképp, mert minden taktust már ezerszer hallhattunk. De a Los Campesinos!-ban nem is ez volna érdekes: ők a popzenét - s ez feltétlenül összeköti őket a Tunnggal - afféle városi népzenének fogják fel, ahol a dallamok merő (és bárki által felhasználható) vándormotívumok. A Korg szintit nyomkodó énekesnőt, Kimet, a vadóc basszerlány Ellent és a precíz dobos Jasont mindenesetre megjegyeztük magunknak.
Trafó, szeptember 16.
