Zene

Visszhang

"- Úristen, véletlenül nekem jött Norwood Fisher, és aztán elrötyögtünk! - Az semmi, az én koncertem végére bejött Angelo Moore és Norwood Fisher, és végig tudták nézni!" (Részlet két ős-Fishbone-rajongónak a tavalyi Sziget során lehallgatott telefonbeszélgetéséből)

Ha úgy kezdenénk, hogy "Roger Nelson a huszonkilencedik stúdiólemezével végre visszatalált a jó egy évtizede elhagyott sikereihez", könnyen felmerülhetne, hogy ki a fene az a Rogen Nelson.

Bárhogy is tiltakozunk ellene, a populáris rockzenének alapvető tulajdonsága, hogy ciklusonként ismétli és újrahasznosítja önmagát.

Nyolc kis kritika

A három folkkirálynő egyenként is igen népszerű, nem csoda, hogy a koncertterem csordultig telik ezen a bemutatón. A közösen, félévi munkával alkotott előadás azt ígéri, hogy valami igen különleges dolog készülődik az immár építészeti Oscar-díjas MűPában.

"Hatéves koromban kezdtem sípon játszani. Nagyapám fuvolázott. Vidéken élt, egyszerű falusi házban. Nem volt áram, pláne tévé, rádióadás is csak hetente egyszer, a folyóvíz se volt bevezetve. De számomra ez a farmház királyi palota volt. Imádtam ott lenni.

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland.

Biztos, ami biztos, már a főcím előtt ott díszeleg öles betűkkel szedve a szerző világmárkákkal vetekedő neve: William Shakespeare's The Merchant of Venice. Kevesek kiváltsága az ilyen elsőség, Hitchcockon és Tarantinón kívül hirtelenjében nem is ugrik be senki más, aki ilyen sokra vitte volna a Paradicsommal határos filmiparban.

Múltkor egy Spanyolországról szóló útikönyv értékelését e szép vidék szerelmes-kardozós-partraszállós történelmének azon pontján hagytuk el, amikor a mórok épp befészkeltek. Nem kellett csak egy hét, s máris ott tartunk, hogy a mórok kiseprűzve, itt az ideje a zsidók barackolásának - s mindez csak annyiba tellett, hogy letegyük a bédekkert, és elmenjünk a moziba.

Nem tudom, hogy mit vártak a nézők az opera hangversenytermi előadásától, én nagyon meglepődtem.

A kolozsváriak előadása leginkább Woyzeck-tanulmány; Mihai Maniutiu Woyzeckje, a színészeké - egy lehetséges Woyzeck, maradjunk ebben. Persze, ha belegondolunk, nemigen lehet másként, hiszen Büchnernek Woyzeck című drámája nincsen: töredékei vannak, melyek összeillesztésre szorulnak.

Ránézésre akkora, mint egy képeslap, de lemértem, tíz és félszer tizennégy és fél centiméterszer egy centi, nincs egy ezres; A magyar irodalom zsebkönyvtára, tényleg elfér a farzsebemben.

Nyolc kis kritika