A szerző a neoavantgárddal kapcsolatos tanulmányait és kritikáit gyűjtötte össze ebben a kissé széttartó kötetben, melyet három plusz egy, nagyjából tematikus-problémaszempontú fejezetre osztott. Azonban, mint az Előszóban is megjegyzi, bizonyos írások akár több fejezetben is helyet találhattak volna - az egyes fejezetek címeiben (Médiumok; Színterek; Szövegek és diskurzusok) megnevezett problémák gyakran érintkeznek és kereszteződnek a vizsgált korszakban, ugyanis a neoavantgárd jellemző sajátossága, hogy igyekszik
elmosni, viszonylagossá tenni
mindenféle határvonalat, legyen szó művészet és élet, szerzői mű és csoportos alkotás, mű és annak terve, vagy akár mű és interpretáció közötti különbségekről. Ráadásul a negyedik fejezet írásai nem is a tárgyalt téma vagy problémakör alapján sorolódtak hátra, hanem afféle "ez is van még" típusú függelékként négy rövidebb recenziót olvashatunk itt. Mindemellett két írás tematikai szempontból nagyon is kilóg a kötetből: a Káli-medence odatelepedő művészeivel, művészközösségeivel foglalkozó tanulmány, valamint a Mérei Ferenc életművét tárgyaló tanulmánykötet méltatása csak áttételesen illeszkedik a főtémához; sőt érzésem szerint még a Balázs Béla Stúdió "korszakaival" foglalkozó elemzés, illetve Tábor Ádám esszékötetének recenziója is nagyon lazán kapcsolódik az alcímben megjelöltekhez. Bár feltehető a kérdés, ez esetben miért is szükséges a fejezetekre osztás, megengedően inkább nézzünk e szerkezetre úgy, mint amely próbálja e struktúra kialakításával mintegy mimetikusan reprezentálni a (neo)avantgárd gondolkodásmód összetettségét és rétegzettségét.
A magyar viszonyok (épp úgy, mint a többi, hasonló társadalmi berendezkedésű közép-európai államéi) ráadásul újabb összetevővel árnyalják ezt a rétegzettséget: mivel a neoavantgárd művészet és kultúra mindig a periférián helyezkedett el mint az államszocialista irányítás által épphogy megtűrt vagy épp egyenesen tiltott jelenség, minden ide sorolható mű, gesztus vagy esemény az esztétikai mérce mellett automatikusan megméretett politikailag is, akár volt rendszer- vagy ideológiakritikai vonatkozása eredendő célja szerint, akár nem. Az avantgárd magatartás szabadságra törekvése, az akadémista irányelvek (melyek egyidejűleg természetesen az adott politikai kurzus ideológiáját szolgálják) felrúgása, a művekre jellemző többirányú jelentésképzés persze eleve "gyanússá" tesz minden ilyen jelenséget - különösképp, ha a pártkatonák alig se értenek a művészethez, mint ez számtalan esetben bebizonyosodott -, így a művészek egyszersmind politikai tényezővé, mondhatni (nem hagyományos értelemben vett, nem "professzionális") politikussá is váltak.
Így például a maga szemléletmódját a nyelvészek között legalábbis kevésbé népszerű Zsilka János lingvisztikai-szemiológiai munkásságának hatására és a holisztikus világfelfogás szellemében kialakító Bódy Gábor filmnyelve is egyfajta ellenbeszédként manifesztálódik, amikor Zsilka nyelvszemléletének univerzalitásigényére úgy tekint, mint saját "globális vizuális nyelvtanának" fő inspirálójára, melyet a titkos nyelv hermetikus attribútumaival ruház föl. Hasonlóképp
ellenbeszédnek tűnhetett föl
az Erdély Miklós filmjeiben megmutatkozó jellegzetes montázskoncepció, melyet Havasréti a gnosztikus és kabbalista hagyományok felől közelít meg; miközben az úgynevezett art punk zenekarok (mint a Spions és az URH) szövegei sokkal egyértelműbben képviselik a radikális szembefordulást az uralkodó diskurzussal, még ha ezt "a társadalom ellen folytatott háború" allegorikus és metaforikus alakzatai közé/mögé zárják is.
Máskor viszont megfordulhat a dolog, és ahogy Marcel Duchamp vagy Joseph Beuys hirdette a "mindenki művész (lehet), minden művészet(té válhat)" elvét, a renitens alkotókkal szemben eljáró hatósági közeg is művésznek tekinthető, amennyiben az adott kontextushoz bármiféle módon hozzátesz valamit. Így értelmezte például experimentális zenei koncertként a balatonboglári kápolna aktuális közönségét hajnali négykor zaklató járőrök kopogását és gumibotos dörömbölését Galántai György - a boglári kápolnatárlatok történetét dokumentáló-elemző Törvénytelen avantgárd című kiadvány tanulmányértékű és -formátumú recenziója adta e kötet címét, részben talán azért is, mert a boglári sztori emblémája is lehetne a magyar neoavantgárd törekvéseknek. A szintén Galántaihoz köthető AL (Aktuális Levél - Artpool Letter) kapcsán Havasréti közel teljes keresztmetszetét adja egy effajta kváziillegális kiadvány kontextusainak, a fanzine-ok és a szamizdat kiadványok, az alternatív nyilvánosság, a művészeti hálózatok világának, külön is hangsúlyozva az AL ez idáig kevésbé elismert könyvművészeti jelentőségét.
A számomra legfontosabb momentum e kötetben, hogy a Hajas Tibor írásait tárgyazó szöveg végre elég pontosan rámutat - közelebb azonban (egyelőre) nem visz - a Narcissus-mítosz alapvető és meghatározó jelentőségére a Hajas-életműben, mellyel kapcsolatos, az esetek többségében jogosnak feltűnő, ugyanakkor meg is kérdőjelezhető fenntartásait is jelzi a szerző eközben. Havasréti József nyitott gondolkodású, expanzív szemléletű, alapos elemző, aki felettébb szimpatikus módon nem átall olykor a populáris kultúrából, a lektűrirodalomból előhozni példáit; logikus érvelése, fesztelen és közvetlen stílusa pedig nem csak a téma, a korszak szakértői, kutatói vagy az egyetemi hallgatók körében teheti gyakran forgatott és hivatkozott tétellé, illetve továbbgondolásra, vitára inspiráló olvasmánnyá e könyvét.
Gondolat Kiadó - Artpool - PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2009, 255 oldal, 2590 Ft
