Könyv - A szabadulás útján - Imrei Andrea (szerk.): Huszadik századi spanyol novellák; Emilia Pardo Bazán: Egy hasfelmetsző a régmúltból és más történetek

  • Böröcz Petra
  • 2011. június 30.

Zene

Képzeljünk el egy magyar novellakörképet Jókaival indítva, Cholnoky Viktorral folytatva, Krúdyn, Kosztolányin, Nagy Lajoson, aztán Sarkadi Imrén, Örkény Istvánon, nem is tudom, Gion Nándoron, Bodor Ádámon és további majd' négy tucat szerzőn át Forgács Zsuzsa Bruriáig és Dragomán Györgyig! Képzeljük el továbbá, még ha nehéz is, hogy e szerzők többségéről még csak nem is hallottunk, és akkor nagyjából előttünk fekszik ez az antológia, csaknem felmérhetjük az időhorizontját. Pontosabban is felmérhetnénk, ha ismernénk az egyes írások keletkezési vagy megjelenési idejét, de ez az adat kimaradt a kötetből.
Az viszont határozottan kitűnik a kötetvégi életrajzokból, hogy a spanyol írók hosszabb életűek, mint a magyarok. Talán nem puszta véletlen ez, összefügghet azzal, hogy a "'98-as nemzedék" néven ismert múlt század eleji csoportosulás vezéralakjától, a szellemóriásnak tekintett, íróként kísérletező kedvű filozófus-esszéista salamancai rektortól, Miguel de Unamunótól kezdve mondjuk a Triesztben élő ötvenes tanár-műfordítóig, José Ángel González Sainzig sok közöttük a kiegyensúlyozott polgári körülmények között rendezett életet élő "tudós író" - szemben a mámorvágyó, ködlovag-hajlamú magyarokkal. Ezzel viszont az függhet össze, hogy a novellák egy részében határozottan érezhető egyfajta írói távolságtartás, olykor még igyekvő kieszeltséggel is párosulva, ami aztán papírmasé figurákat, kimódolt cselekményt, nyereségként viszont feszes szerkezetet, pontosságot, célratörően tudatos stílust eredményez. (Lehet, hogy az eredeti művek, lehet, hogy a tizennégy fordító egyikének-másikának hibája a nehézkesség, következetesnek tűnik viszont a merev akadémiai szabályokkal játékosan csúfolódó, szeszélyes vesszőhasználat.)

De sokkal lényegesebb az írások néhány, a laikus olvasó számára is feltűnő közös sajátossága, amelyek persze ugyanúgy szólhatnak a spanyol irodalom jellegzetességeiről, mint a kötetet válogató Imrei Andreáról és Latorre Ágnesről. Először is egyfajta fülledt, az olvasóra nehezedő, poros és szellőzetlen nyomottság, amelyet kevéssé meglepő módon főként az 1940 és 1975 közötti évek írásaiban lehet érzékelni. A kiszikkadt, béklyózó hagyományok ontják ezt magukból, amelyek fölé a klérus, az egyház, a tompa tébollyal elegyes fekete és öreg vallásosság kámzsás inkvizítori sziluettje tornyosul súlyosan. És ez így van Ramón del Valle-Inclán század eleji írásától kezdve a francóista cenzorból kváziellenzéki, végül Nobel-díjas íróvá váló Camilo José Cela elbeszélésén keresztül az 1957-ben született Greenpeace-aktivista Manuel Rivas hátborzongató történetéig, amely a köztársaságiak vereségét követő megtorlás idején játszódik.

Érdekes, mennyire együtt halad, sőt egybefonódik az évtizedek folyamán a spanyol irodalom szociális elkötelezettsége egyfajta szürrealisztikus, máskor misztikus-transzcendens, egyszersmind az abszurdra is fogékony érzékenységgel. Közvetlen utalások nélkül is ott lebeg a novellák borús hátterében a kölcsönös polgárháborús gyilkolászás kibeszéletlen emléke, az újra és újra megalázott vesztesek - a szegény emberek - fortyogó keserűsége. Természetesen ahány író, a kombinációknak anynyiféle változata, semmi értelme példákat, szerzőket sorolni - nem, mégsem hagyom említetlenül Ramón J. Sender nevét, akinek egy előkelő ideggyógyintézeti táncmulatság köré szerveződő, egyszerre játékos és feszélyező története példásan fonja össze mindezeket az elemeket.

A jelenben mozgó újabb írások már nem viselik magukon a korábbi terheket. Amennyiben az elbeszélő irodalom szabadságharc, a spanyol - és baszk és katalán és gallego - szerzők esetében ez a küzdelem a válogatásból ítélve immár az egyén felszabadítása terén is a végjáték fázisába érkezett. Kisebb terhek - kisebb tétek: vicces ötletek, furcsa figurák, fanyar hangulatok szintjén húzódik az elbeszélések merülési vonala.

Semmi kétség, a válogatás kedvet csinál az elmélyüléshez, és ha már, akkor kezdjük az elején, és lepődjünk is meg, hogy az előző századfordulón, az egyértelmű férfiuralom közepette egy nő, sőt nagyasszony volt a spanyol naturalizmus egyik úttörője. Pávai Patak Márta egyszemélyes fordítói-kiadói vállalkozása, a Spanyol elbeszélők című sorozat legújabb kötete az arisztokrata Emilia Pardo Bazán (1851-1921) írásaiból válogat. Az írónő az egyes szám első személyű elbeszélő pozíciójából mindig férfiként jelenítette meg önmagát, de ezen alighanem fölösleges fennakadni. Nőalakjai ugyanis vagy fellázadnak a rájuk mért kiszolgáltatottság ellen, vagy ha nem, gondoskodik róla, hogy a helyzeti előnyével visszaélő férfihősre, illetve magára az igazságtalanságra zúduljon az olvasó dühödt ellenszenve. Elbeszéléseiben ugyanúgy érezhető a figyelmes odafordulás a társadalmi válaszfalak rossz oldalára születettek felé, mint a későbbi spanyol szerzőknél, ami nem önmagában, hanem írásainak szemléletes és emiatt meggyőző megjelenítő erejével együtt érdem.

Tekintélyes életművet - regényeket, esszéköteteket, kritikai írások sorát, útirajzokat - hagyott hátra, ebben az értelemben ő is "tudós írónak" mondható. Furcsa látni, hogy elbeszéléseiben, ha finoman, éppen csak meglibbentve is, de már ott vannak ugyanazok az elemek - a fanyarul képtelen helyzetek, a komor elfojtottság, ugyanakkor az életforma társadalmi megkötöttségeivel szemben egyfajta nem is mindig finom lázongás -, amelyek aztán - láttuk - évtizedekkel később még mindig különleges hangulati elegyekké állnak össze a spanyol novellákban. Ami más, az maga a kor, amelyben élt, amelyben még sötét babonák, tudatlanság, mélységes nyomor, bigottéria, olykor szinte középkorias viszonyok jellemezték a vidéki életet - vagy legalábbis az írónő előszeretettel helyezte ilyen körülmények közé olykor némi borzongató vadromantizmusba oltott témáit.

Modern Dekameron, Noran Libro Kft., 2011, 720 oldal, 4800 Ft; Patak Könyvek, 2011, 125 oldal, 3500 Ft

Figyelmébe ajánljuk