Itt van, megérkezett. Szőke és másfél mázsa. Kívülről pontosan olyan, ahogyan egy tekintélyes német zenetörténeti könyvet elképzel az ember. Szabolcsi Bence óta nem jelent meg Magyarországon szellemi önállóság pecsétjét viselő zenetörténet, így hát köszönet illeti a Typotex kiadót, amiért felvállalta a három fordító bevetésével készült, többéves gigászi munkát, évek óta töretlen zenei missziójának legfrissebb, egyben mindeddig legjelentősebb vállalkozását. Immár nemcsak dialektikus materialista egyetemi jegyzetekből vagy recens nyugati bóvliból oktatható zenetörténet, és a bölcsészkarok zenei munícióéhségét is jótékonyan csillapíthatja a kötet.
De zenetörténet-e ez valóban? A kötet címe gondosan elkerüli e megjelölést. Feltehetően azért, mert a könyv jelentősen elmozdult műfajának 19. századi őstípusától. A zenetörténet fogalma Eggebrecht számára nem pozitivisztikusan adott, hanem élménytapasztalat, olyasmi, ami minden egyes befogadóban újra és újra, ám mindig másképp születik meg. Tán mindig is az volt - mi más magyarázná, hogy újból és újból akad valaki, aki szükségét érzi, hogy századszor is elmesélje az európai zenetörténet látszólag untig ismert sagáját. Már a szokatlan egyes számú elbeszélés is ezt a személyes légkört célozza, akárcsak az élőbeszédet idéző tónus, melynek költséges mellékhatása a bőbeszédűség. Akárhogy is, a szerző kínosan ügyel arra, nehogy vaskalapos német profeszszornak nézzék. "Csak azt hozhatom közel az olvasóhoz, amihez magam is közel kerültem, amivel bensőséges viszonyban állok" - írja. Ez nagyon szép, de kérdéses, hogy módszertanként mennyire eredményes. Valóban a szerző döntheti el, mi alkotja az európai zenetörténet korpuszát? A középkorral még nincs baj, mert annak egyetemessége nemzetköziségében is megmutatkozik. Eggebrecht itt kitűnően építi be könyvébe saját korábbi kutatásainak eredményeit; összhangban működik mese és elemzés, elemzés és életrajz, életrajz és forráskutatás. Onnantól kezdve azonban, hogy nemzeti iskolák válnak le az egyetemes Európa zenéjéről, sorsszerűen működésbe lép szerzőnk elfogultsága. Eggebrecht zenei térképén a 17. századtól kezdve egészen napjainkig fehér folt éktelenkedik Itália és Franciaország helyén. Ebből a zenetörténetből Lully, Rameau és Debussy éppúgy kitöröltetett, mint Verdi vagy Puccini. Az újkori zenetörténet ezzel varázsütésre német zenetörténetté alakul át. S mintha szerzőnk optikája a jelenhez közelítéssel egyenes arányban torzulna: a 20. században Eggebrecht szerint a bécsi iskola atonalitásán és tizenkétfokúságán kívül nem történt más említésre méltó, beleértve Stravinskyt és Bartókot - például. Csak a mainstream számít; de ki dönti el, hogy a sok stream közül melyik a main? A szerző szerint a szerző. Csakhogy a szerző egy műfaj foglya, a műfaj pedig a 19. századi német nacionalizmus mellékterméke, mely a főcsapást nem számba vette, hanem utólag létrehozta. S itt helyben is vagyunk: Eggebrecht könyvének újkori része nyilvánvalóan a protestáns eredetű, szóalapú zeneértelmezés nyomvonalán jár; ezért kap kiemelt szerepet Schütz, Bach, majd az "abszolút zenei" C. P. E. Bach - Haydn - Beethoven vonal, miközben a Mozart-fejezet szűkös és semmitmondó - tetszett volna a főcsapáson maradni! Schützre húsz oldal jut, Monteverdire (legalábbis így, összefüggően) öt és fél sor - úgy vélem, semmiféle szubjektivitás nem menthet ilyen aránytalanságokat. Európában ugyanis két zenetörténet volt és van: a mediterrán-hagyományos-énekalapú, meg a hűtlen oltramontanóké, akik belevágtak a jelentéssel bíró zene modernista kalandjába; újkori különválásuk alapozta meg az európai zeneélet máig nyúló hasadékát magas (mély) és alacsony (könnyű) zene között.
A szubjektivitás jegyében Eggebrecht nem kevesebb mint tizenöt "elmélkedéssel" szakítja meg a történetmondás folyamatát, melyekben egyebek között a terminológia, a zenei szépség, a történetírás, a haladás versus fejlődés problematikáiról esik szó, sőt a "Ki vagyok én?" címet viselő váratlan szerzői vallomásból arról is értesülünk, hogy egy szép napon a mama így szólt a kis Eggebrechthez: "Vagy bűnöző leszel, vagy zseni!" (Félek, hogy ez azóta is nyitott kérdés.) A szerző tolla tehát tűnődve megáll a levegőben, hogy kétségeit megoszthassa olvasóival - ez szépen hangzik, csak hát ebben megint egy módszertani probléma tetszetős formai megoldással való elfedését látja a gonosz recenzens: leküzdhetetlen gyanúja, hogy az esszébetétek valójában a főszöveg elvi alapjainak hiányát hivatottak pótolni. Úgy vélem, az elmélkedések hozadékát be kellett volna forgatni a főszövegbe, hogy az olvasó maga böngészhesse ki őket palimpszesztként a sorok közül; így, karanténba zárva testetlenek és élettelenek maradnak, holott szerzőnk szándéka épp az ellenkezője volt.
Bár Eggebrecht szívesen állítja be magát az ár ellen úszó pózában, előfeltevései valójában szolidan konzervatívak. Az ő zenetörténete elsősorban zeneművek és zeneszerzők története (de akkor hol marad a zenei gyakorlat, hol az intézménytörténet, hol az olyan zenék, amelyek nem művek és nincs szerzőjük?); és nem engedte el a haladás fogalmát sem, kimondatlanul is bízva abban, hogy ha a cipőnk orrát bámuljuk (ez lenne a dicsőséges reneszánsz "emberre vetett pillantása"), messzebb látunk, mintha felfelé tekintünk. Hogy Beethoven mindenek alfája és ómegája, az újfent a 20. századelő hősies értékrendjét idézi, Eggebrecht tanulóéveinek korát. Ezzel szemben Mozart csak arra jó, hogy a mennyei szépséget vizsgálhassuk rajta; szerzőnk hitét, hogy a szépség benne van a zenében, hogy annak anyagából, mindközönségesen a hangokból visszakereshető és rációval igazolható, elfogadni tudom, egyetérteni vele nem.
Fordította: Czagány Zsuzsa, Ignácz Ádám, Nádori Lídia. Typotex, 2009, 781 oldal, 6800 Ft
