Mind Margareth Obexernek, mind Ulrike Syhának most jelent meg először magyar nyelven bármilyen munkája - nem mintha a magyar olvasó egyébként olyannyira el lenne kényeztetve a kortárs német színház szöveges lenyomatainak fordításaival. Az egy vékony kötetben megjelent két színművet nem sok minden köti össze - némi erőltetett tematikai hasonlóság mellett főként az, hogy mindkét szerző eltöltött pár hónapot Budapesten ösztöndíjasként. Hja, ha csak ezen múlik, alighanem szét kéne osztani pár ösztöndíjat Marius von Mayenburg, Roland Schimmelpfennig és nem kevésbé jeles pályatársaik között is.
Obexer és Syha egy-egy drámája nem a legkiemelkedőbb az elmúlt tíz-tizenöt év német terméséből, s pusztán ezeket olvasva értelemszerűen igencsak csekély bepillantást nyerhetünk abba a világba, amelyet nagyon leegyszerűsítve akár a német színház "új hullámának" is nevezhetnénk. De nemcsak hiánycikk mivoltuk miatt izgalmas szövegek, s nemcsak "jobb híján" érdemes megismerkedni velük (főként Syhával), hanem témájuk, a realizmushoz való viszonyuk és a "hagyományos" formától való kisebb-nagyobb eltérésük miatt is.
Margareth Obexer munkája félúton van a fikció és a dokumentumdráma között (közelebb a fikcióhoz). Alapja megtörtént eset: 1996 végén, közel Szicília partjaihoz elsüllyedt egy több száz menekültet a jobb világ felé fuvarozó rozoga halászhajó. Majdnem mindenki odaveszett, a néhány túlélőnek viszont egy szavát sem hitték el - a halászok pedig, kerülve a konfliktus leghalványabb lehetőségét is, visszadobálták a tengerbe a következő napokban a hálóikba akadó hullákat és testrészeket. A kikötőfalucskában elhallgatták az esetet, míg az újságírók be nem bizonyították a megtörténtét. A kísértethajóban ez a falu ad otthont egy EU-s kongresszusnak "a növekvő európai rossz közérzetről az Európa peremén fellépő jelenségekkel szemben", s ide érkezik a színmű minden névtelen, foglalkozására redukált szereplője: a két újságíró (akik díjat akarnak nyerni a sztorival), a kurátor, az akadémikus (akik karrierjük fellendülését várják) és a temetkezési vállalkozó (egy nagyobb megrendelés reményében). Az alaphelyzet tehát jó, feszültségek lehetőségével teli, ugyanakkor klisés, közhelyes megoldásoknak is teret ad - s Obexer sajnos inkább az utóbbiakból szemezget.
A 96-os katasztrófa magától értetődően magában hordozza az abszurd feldolgozás és a megrázó, véresen komoly tálalás lehetőségét is. Obexer az előbbi felé hajlik, miközben látszólag nem tud mit kezdeni az alapanyaggal: mintha érezné, hogy a Mit csinál a kongresszus? című Von Horváth-darabban pedzegetett témáról - a jó szándékúnak tűnő, de összességében komolyan vehetetlen fontoskodásról - ő már nem tud több érvényes gondolatot elmondani, s ezért menekülne a minduntalan előlépő közhelyesség elől a rendszertelenül, zavaróan váltogatott groteszk ábrázolásba, a költőiségbe vagy a komoly-félkomoly bölcselkedésbe. Jellemző, hogy igazán csak az újságírók történetszála él, amelyben főként az események rekonstruálásán van a hangsúly - de amint némi jellemrajzra kerülne sor, a karakterek itt is, mint a többi történetszálban, elvesztik izgalmasságukat.
Ulrike Syha China shippingje viszont több szempontból is igazi csemege, így legfeljebb második olvasatra tűnik fel, hogy voltaképpen hiányzik belőle az átütőerő. Már a formája tetszetős: igazi olvasni való dráma ez, egyes szám első személyű narrációval, állásinterjún adott válaszok formájában elővezetett szereplőbemutatásokkal, sokszor pedig az egyes (mellék)szereplők neve helyett a kimondottal szemben álló valódi gondolatok vagy egyes jellemző tulajdonságok feltüntetésével. (Már a legelső megszólaló "neve" is ekként szerepel: "Egy csinos diáklány, aki már nyolcévesen is tudta, hogy az oknyomozó újságírás csak rá vár.") Mind a narráció hangvétele, mind pedig a nevekként szereplő pluszinformációk és a kimondott szavak közti ellentmondások leleplezése jó adag szarkazmust visz a szöveg egészébe - s ez az a főnév, amivel Syha generációs körképét a legjobban jellemezni lehetne, hiszen a berlini falra már csak gyerekkorából emlékező korosztály világképe is leírható vele.
Sőt: a szarkazmus itt már kész erény, mert az legalább nem csak a mélységes unalommal vagy beletörődéssel egyenlő. Syha antihősei diplomás értelmiségiek ócska állásokba fásulva, ódzkodva a nagy felelősséggel járó változtatásoktól (kivéve a főszereplőt, aki végül rábólint a kínai munkalehetőségre), muszájból élve az életet. S ha mindezek miatt felmerülne Csehov neve, az korántsem véletlen: a China shipping olyannyira nem titkolja gondolati rokonságát a nagy előddel, hogy gyakorlatilag a Három nővér parafrázisának is tekinthető. (Ennek észrevételét Syha nem is bízza a véletlenre: egyes nevek és cselekményszálak egy az egyben megfelelnek a csehovi alapnak.)
Mindezek miatt rendkívül izgalmas olvasmány ez a színmű, s a már (talán túlzással) említett erőtlenség sem feltétlenül hiba: ha egy katarzis nélküli, sőt arra képtelen generációról akar beszélni, Syha maga is joggal utasíthatja el a katarzist. Ahhoz pedig van elég meggyőző a harmincnégy éves szerző, hogy ami néhol klisének tetszhet, arra inkább a toposz vagy az archetípus szót használjuk.
Fordította Veress Anna és Győri Hanna. L'Harmattan Kiadó - JAK, 2009, 136 oldal, 1800 Ft
