Ha korábban nem is, az utóbbi két-három évtized elektronikus (tánc)zenei mozgalmának - némelyek által, némi kárörömmel, már csak múlt időben emlegetett - tündöklése nyomán alaposan átalakult mindaz, ahogy és amit a zene felől gondolunk. Ennek a fokozatosan bontakozó trendváltásnak, a zene, mindenekelőtt az elektronikus eszközökkel előállított muzsikák történeti, esztétikai, sőt néha (mondjuk leginkább érintőlegesen) zenepszichológiai, jogi-etikai és társadalmi kérdéseinek vizsgálatára vállalkozik e valóban hiánypótló tanulmánykötet. A számtalan szerzőt (közöttük hazai bedolgozókat és külföldi szaktekintélyeket) és ennek megfelelően megannyi megközelítésmódot összehozó munka - legalábbis első benyomásra - zavarba ejtően halmoz egymás mellé zenetörténeti reflexiókat, kultúrelméleti megközelítéseket, diskurzusanalízist, zeneérzékelési traktátusokat és dizájnközéppontú kütyüelemzést - de belemerülve a szövegekbe utóbb szépen összeáll a kép, még ha valamennyi szöveggel nem is lesz elégedett az olvasó.
Annyi bizonyos, hogy a szerkesztő előszava ritka pontossággal foglalja össze és rendezi tételekbe mindazt, amit a kötettől várhatunk, s a százoldalnyi, mondhatni műfajtörténeti nyitó blokk számos revelatív megállapítással gazdagíthatja a befogadót. S teszi mindezt azzal a - ma már szentségtörőnek semmiképpen sem nevezhető - megközelítéssel, amely feltételezi és meg is leli a folytonosságot a múlt század első kétharmadának elektronikus zenékkel, hangmanipulációval vagy repetitív hangszerkesztéssel kísérletező, s az ortodox szemlélet szerint a magaskultúrába sorolt alkotói (futuristák, Varése, Schaeffer, Cage, Reich) és korunk ily módon többnyire még nem kanonizált, ámde kreatív előadói között. A kötet több tanulmánya persze direkt vagy indirekt módon meg is kérdőjelezi a zene értelmezését, befogadását, megfelelő művészetfilozófiai, esztétikai kategorizálását elősegítő hagyományos kánont - hurrá, ezzel le is omlott az amúgy is szimbolikus fal "szomorú" zene és "könnyű" zene között, s leáldozott az alkotók kezét megkötő tonalitás korának.
S való igaz: a kötetben fellelhető érdekfeszítő tanulmányok egyike a hangmagasság és hangszín fogalmának sajátos archeológiájával foglalkozik (Danczi Csaba László tollából), melynek hasznos mellékletéből még a hagyományos, 12 hangra épülő püthagoraszi és a 43 hangot tartalmazó Harry Partch-féle tiszta skála működésével is megismerkedhetnek a zene és matematika kapcsolatára érzékeny laikusok. Ignácz Ádámnak az elektronikus zene előtörténetét felvázoló tanulmánya pedig túlzás nélkül állíthatóan hiánypótló - ráadásul arra is rávilágít, hogy az utóbbi évtizedek elektronikus barkácsművészei sem az eszközfejlesztés, sem a zenéről való gondolkodás terén nem nélkülözik a jeles elődöket.
Egy azonban biztos, s ennek következményeivel e tanulmánykötet is bőségesen foglalkozik: a kortárs, a szerkesztő definíciójával élve "digitális és elektroakusztikus zenék" jó része meg sem születhetett volna a "mások" műveiből vett és újrahasznosított hangminták bevetése nélkül (s bizony eme technikát is örökölte a műfaj a fent már emlegetett jeles elődöktől). Manapság mintegy magától értetődően gondolunk az alkotási folyamat e speciális formájára (már ha nem vagyunk szerzői joggal foglalkozó ügyvédek), márpedig ez sok évszázados esztétikai, sőt morális alapelveket ír felül, s mintegy újradefiniálja egy mű önállóságának, autonómiájának fogalmát, s egyben a szerző és az előadó konkrét helyét is. Arról már nem is beszélnénk, mennyire megszabta az utóbbi három évtized zenekészítési gyakorlatát a megfelelő technikai eszközök, szintetizátorok, dobgépek, szemplerek, szekvenszerek, számítógépes modulok és plug-inek, zeneszerkesztő programok evolúciója vagy éppen a MIDI-protokoll kifejlődése, s ennek segítségével a legkülönbözőbb eszközök összekapcsolásának lehetősége - visszatérő gondolata ez a kötet számos tanulmányának. Emellett fontos elemzendő téma az is (erről szólnak Mihály Kamilla és Markó Barbara - a szűkre szabott terjedelem és a töredékesség dacára is érdekes - miniesszéi), hogyan felesel egymásnak az egyre fejlődő hangtárolási, illetve lejátszási technika és a hozzárendelt dizájn, mennyiben lesz több a zenét közvetítő médium egy frappáns és a puszta funkcionalitáson messze túlmutató, sokszor magában is emblematikus formatervezés jóvoltából. S akkor még nem is beszéltünk a digitális zenék számottevő minőségromlás nélküli reprodukálhatóságából adódó dilemmákról: Rónai András a maga érdekfeszítő dolgozatában nem egyszerűen a vita szokványos érveit veszi elő, hanem a diskurzus fogalmi keretét, kontextusát és a vitapartnerek kimondatlan premisszáit elemzi végig - s utána egy kicsit mindenki máshogy gondol majd az "ingyenes" zeneletöltésre.
A könyv érdemeiből csak keveset von le, hogy némely szerzők kissé nagyvonalúan kezelnek bizonyos (ha úgy tetszik, digitális zene-, illetve kütyütörténeti) tényeket - istenem, az ilyen ágas-bogas történetek leírásánál becsúszhat némi pontatlanság, szerzői leegyszerűsítés. Nagyobb gond, hogy a kötetre bizony ráfért volna némi korrektori munka - bizonyos helyeken konkrét szövegrészletek maradtak ki, s a szövegekben sűrűn előforduló személy- és művésznevek pontos és egységes írásképére is ügyelni lehetett volna. De ez csak afféle gyermekbetegség, ami egy újabb kiadásban, pláne a munka folytatásában - hiszen a kötet mindenekelőtt a téma jól prezentált részterületeinek további alapos analízisét ígéri - bízvást kijavítható.
Universitas Szeged, 2009, 271 oldal, 3290 Ft
