A szigetvári hős kirohan, leszármazottját, a költőt és hadvezért leteríti egy Kamarilla nevű vadkan, Sinkovits Imre pedig fölesketi az egri vár maroknyi védőjét. Nem vitás, a magyar történelem török kori szakaszáról elsőre szinte bizonyosan a heroikus küzdelem, a három részre szakadt ország megmaradásáért vívott harc, s persze a minden irányból ránk acsargó idegen ármány jut az eszünkbe - éppenséggel nem minden alap nélkül, ám azért váltig csak sajnálatos leegyszerűsítések, torzítások és a korabeli valóság seregnyi mozzanatának mellőzése révén. Történészek több nemzedéke fáradozott, s fáradozik mindmáig azon, hogy ez a sablonos, a tényeket megannyiszor figyelmen kívül hagyó közkép árnyaltabbá és életszerűbbé, vagyis hát hitelesebbé váljon, s ez a szándék motiválta Várkonyi Gábor könyvének megírását is. "Nem félistenek, de egész emberek" - áll a Jókai Mórt idéző bevezetőben, s valóban, a jeles történész munkájának lapjain hiába is keresnénk a magyar mitológia gáncstalan, csakis a nemzetnek és a nemzetért élő és lélegző hőseit. Találunk ellenben a sörük minőségét rendszabályok tömegével védelmező lőcsei polgárokat, arisztokrata családjaikkal és az udvarral meghitt kapcsolatot ápoló apácákat, céduláskockázó (értsd: a korabeli szerencsejátéknak hódoló) pozsonyi főrendeket, pöstyéni és vihnyei fürdőzőket.
S olvashatunk Várkonyi könyvében a vitézlő rendről, a végvári katonákról is, akik azonban a fegyveres harc olykor évtizedes szüneteiben akár fegyver-, sőt üzleti barátságra is léptek a törökök tisztjeivel. Mondjuk Pálffy István (1585-1646) érsekújvári főkapitányról, aki Musta basával oly gyümölcsöző kereskedelmi viszonyban állt, s aki még a saját páncélingét is a Vácot uraló basa segítségével varratta meg. Az országban állomásozó katonák között kialakuló szórványos együttműködést ellenpontozza a korban a katonákkal szemben táplált civil gyűlölet, amelynek bizony még az egyik hős egri várvédő is áldozatául esett: Mechkey István alkapitányt ugyanis Egerből hazafelé utaztában a sajóvárkonyi parasztok baltával agyonverték.
A fegyveres erőszak nemzedékeken át érvényesülő mentalitásformáló, -torzító hatása mellett több más, nem kevésbé jelentős folyamatot és példázaterejű esetet ismertet meg velünk a magyar kora újkor történetét pásztázó kötet. Miként is történhetett, hogy a korszak legnagyobb ígérete, a gyermekkorától tudatosan fejedelemnek szánt és nevelt, szerepére felkészítettnek vélt II. Rákóczi György - rácáfolva a reményekre és várakozásokra - romba döntötte elődei minden eredményét? S mit is árul el szerelemről és házasságról, s általánosságban a női szerepről az az incidens, amelyet II. Rákóczi György és Báthory Zsófia a korban szerelmi frigyként tárgyalt esküvőjén figyelt meg a lengyel király követe: "A püspök kérdéseket tett fel, amelyekre a vőlegény válaszolt, de a menyaszszony nem. Akkor odalépett a menyasszonyhoz az édesanyja egy másik hölggyel együtt, és súgtak neki valamit, végül a püspök is odahajolt hozzájuk. De ezek után már több ceremónia nem volt, csak még a püspök összekötötte a kezüket, és valamit mondott magyarul." A menyasszonyi igen tehát elmaradt, s a szavak és gesztusok mögött a kor mentalitását búvárló történész számára ez az epizód egyszerre szolgál kiindulópont, bizonyíték és az elemzés érzékletes illusztrációja gyanánt. Korántsem heroikus jelenet, ám szinte tapinthatóan életszerű.
General Press Kiadó, 2009, 248 oldal, 2500 Ft
