"Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa" - Antonio Gramsci szavai zárják Hans Magnus Enzensberger tanulmányát, melyet Szekfü András saját tanulmánykötetének függelékében helyezett el. Szekfü új (jobban meggondolva: régi-új) könyvét, melyben a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársaként 1976 és 1998 között írott tanulmányait jelentette meg, a Gramsci-idézet fényében is értelmezhetjük. A kötet írásait ugyanakkor nemcsak az akarat, hanem az értelem optimizmusa is meghatározza; lapjait áthatja azon aufklérista meggyőződés, hogy a média egyfelől fontos jelenségkör, másfelől a szocialista viszonyok között is kutatható, és hogy e kutatások alapján elmemozdító tanulságok fogalmazhatók meg a (szocialista) társadalom megértésére nézve. A kötet írásai különös átmeneti helyzetben születtek meg; szerzőjüknek akkor figyelembe kellett vennie a tudományos kutatás és publikálás korlátait, másfelől bátorságának, kutatói-módszertani nyitottságának köszönhetően olyan témákat vizsgált a szocialista médiaműfajok, valamint a fogyasztási szokások elemzése során, melyek leleplezték (Révész Sándor előszava szerint "destruálták") azt az intézményi és médiapolitikai struktúrát, mely a kádári médiarendszer működési kereteit lehetővé tette. A kötetben publikált kutatások egy olyan intézményi közegben valósultak meg, melyet szintén valamiféle átmenetiség jellemzett. A Kádár-korszak akadémiai és egyéb társadalomtudományos kutatóintézetei egyfelől jól ellenőrzött és centralizált intézmények voltak, másfelől az intézetek belterjesebb nyilvánosságuknak köszönhetően helyet adhattak olyan kutatásoknak, publikációknak, vitáknak és természetesen kutatóknak, melyek és akik az első nyilvánosságban cenzurális megfontolásokból nem lehettek jelen. Tehát az akkori akadémiai kutatóintézetek sokszor felidézett-méltatott félnyilvánosságáról, illetve "védőernyőszerepéről" van itt is szó, de a történeti hűség kedvéért szükséges hozzátenni, hogy a TK nem akadémiai, hanem vállalati kutatóintézet volt. Az itt végzett kutatások pikantériájához az is hozzájárult, hogy a média a diktatórikus rendszer egyik leginkább hatalomérzékeny területe volt, a fölötte gyakorolt ellenőrzés, a róla alkotott tudás, valamint a médiamonopólium megőrzése hatalmi kérdésnek számított - ezért a szerzőnek a társadalmi-közösségi önszerveződés jelentősége melletti következetes és bátor érvelése valóban az ellenzéki, de legalábbis rendszerkritikai beszédmód részének is tekinthető egyben.
Szekfü kutatói érzékenységét és nyitottságát igazolja, hogy az egyes írások többnyire a jelen, vagyis a mi világunk felé mutatnak. Csak címszószerűen: "rossz ízlés", "nyilvánosság", "új médiatechnológiák", "közösségi televíziózás", "cigánykérdés" - a Cséplő Gyuri apropóján); noha azt a körülményt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy e tanulmányok egy része nyilván az intézet megbízóinak megrendelésére születhetett meg. Egyes szövegek (média)politikai etnográfiaként is olvashatók-olvasandók, különösen a tanulmányokban gyakran idézett nézői-hallgatói vélemények érdekfeszítőek. A közönség igényeihez milliméter-pontossággal igazodó kereskedelmi média korszakában érdekes olvasni egy levélíró 1982-es jámbor óhaját, miszerint nevezzék meg, hogy kik is vásárolták drága pénzért a tévé számára a nézhetetlen filmeket. Az efféle népi véleményekben az elosztási központ iránti tisztelet és a bizalom különös módon keveredik a felelősségvállalás elvének hangoztatásával. De az emberek, ha tudtak, segítettek magukon. Ennek módozatait mutatja be a magyarok külföldi mozilátogatási szokásait vizsgáló 1984-es tanulmány, ahol a bevallott filmek listáján Spielberg klasszikus rendezése, a Cápa vezet, ezt követi sorrendben az Elfújta a szél, a King Kong, az Ördögűző, majd a Keresztapa; de sokan megtekintették Bertolucci Utolsó tangóját is, mely a hazai filmforgalmazók szemében (feltételezhetően Brando és Schneider anális szexjelenete miatt) némiképp kétes hírnévnek örvendett. Itt érzékeny ponthoz érkezik az olvasó, hiszen, mint Szekfü alapos írásából megtudható, a Nyugatra látogató magyar turista "műfaji megoszlásban" túlnyomórészt pornót nézett. De azért is érdekes írás ez (túl azon, hogy innen származik a kötet kissé nehezen megfejthető címe), mert részletesen foglalkozik a "mit és miért nem vettek át" izgalmas kérdése körüli tényekkel és közönséghiedelmekkel, továbbá sajátos médiatörténeti határvonalon helyezkedik el: a "kazettás képmagnetofon" térhódítása ugyanis idővel kielégítette a tiltott filmek iránti éhséget.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miként lehetne a legjobban megragadni a kötetet meghatározó, összességében véve produktív átmenetiséget vagy köztességet, mely a megírás és a publikálás időbeli fesztávján, valamint a kötet műfaji-módszertani változatosságán keresztül egyaránt érzékelhető. Minthogy nem találtam jó közös szempontot, marad a puszta taxonómia. Átmenetiség az időben (tünetértékű a Raport, 1981, melynek keletkezési ideje is "1981/1999"), átmenetiség a politikában (lásd a "félkemény diktatúra" kitételt a kötet alcímében); átmenetiség a módszerben és az ideológiában, hiszen dokumentumelemzések és kérdőíves felmérések eredményei olvashatók a novellisztikus keretben megjelenő "szubjektív-belső ön-etnográfiák" mellett. Nem véletlenül említettem az ideológia kérdését sem. A szerző saját (hajdani) világképét a média egzakt szociológiai megismerhetőségét valló szociológiai derűlátás és adattisztelet, továbbá itt-ott a (már eldönthetetlen, hogy meggyőződéses vagy taktikai jellegű) szocialista "reformszellem" határozta meg. Mindezt árnyalja, sőt afféle intertextuális és ideológiai tűzijáték mögé rejti a kötet függeléke, a már említett Enzensberger-szöveg. Az építőkockák egy médiaelmélethez című tanulmány önmagában is figyelemre méltó írás, ugyanakkor publikálásának története dióhéjban magába sűríti a nyugati újbalos médiakritika és a hazai, valahogy másképp marxista médiakutatás közötti elmozdulásokat, illetve feszültséget. A jeles nyugatnémet irodalmár tanulmánya ugyanis nem kifejezetten médiaszociológia, hanem valóban kritikai szöveg, pozícióit tekintve egyszerre kritikus a kincstári marxizmust, a tömegmédia uralmi funkcióit, valamint a nyugati médiabőséget illetően. Elgondolkodtató különbség, hiszen Szekfü könyve inkább a nyugati médiabőség és szocialista "hiány" kontrasztját látta és láttatja, az Építőkockák elsődleges kritikai irányával szemben.
Gondolat, 2008, 305 oldal, 2950 Ft
