Együtt váltak ismertté, feleség és férj, évtizedek óta társak. A kilencvenes években az Amaro Drom roma lapban dolgoztak együtt, a cigánytelepek életét, lakóit, ennek az életnek a méltatlan és önmagába zárt nyomorúságát, mögötte az emberek fájdalmait, kicsi és futó örömeit élték át és igyekeztek megértetni a külvilággal Más Világ című közös albumukkal és számos helyszínt megjárt kiállításukkal. Az-óta is együtt, de már szétágazó utakon haladnak, immár a bensőséges megörökítés, a riportfotózás magaslatain is túl: nem leképezik, egyre inkább átfogalmazzák, mondhatni, konstruálják a valóságot.
Horváth M. Judit képei mutatják a radikálisabb szakítást közös alkotói korszakukkal: egyértelműen befelé indult el, önnön tudata mélyrétegeibe. Emlékekből, érzelmi és érzéki élményekből szőtt mesevilágot rendez be ábrándosan és aprólékosan. Társa mögül pajkos gyanakvással kileső fanyúl, szétkent szájú baba, madárcsontváz tükör hűvös üvegén. Apró tárgyak, kacatok, száraz virágok, levelek és termések, továbbá (és mindenekelőtt) színek, tükrözések, kompozíciós hangsúlyok alkotják azt a szimulákrumot, félvalóságot, az ő értelmezésében eredeti híján való másolatot, amelyet megmutat, szinte tapinthatóvá tesz lelki közelképein.
Az album címe igazából már-már bátortalan, bár lehet, hogy amikor a "csalóka" kifejezést használja, ezzel arra utal, hogy amit látunk, az nem feltétlenül belőle, a saját érzéseiből, hanem ezek lehetséges változataiból, elgondolható szélső értékeiből épül. Mert amúgy - a maga áttételességében - nagyon is egyértelmű a legtöbb kép, hol túlcsorduló és félreérthetetlen erotikus kisugárzással, hol melankolikus ábrándossággal, máskor a szavakkal megragadhatatlan, csendes vágyakozás vagy éppen a bizonytalan lemondás fátyolos sugallatával. Szétömleni, kiterjeszkedni, s mindeközben megrendülve számolni az erő fogyatkozásával. Ami pedig a "látszatot" illeti: nem igazán akar az leplezni sem (cigány) származást, sem lelki alkatot, sem női mivoltot, amelyekből Horváth M. Judit valóság és mese összefonódását eredezteti.
Néha egy-egy fotó apró, de könnyedén felfejthető titkait kifecsegi a címadás. Más esetekben viszont éppenhogy rányitja a cím a figyelmet a látvány egy szokatlan, és már csak emiatt is izgalmas olvasatára. (A lehetséges értelmezések választékát a kötetvégi asszociációjegyzék szélesíti.) A többi, a látvány pedig már ízlés dolga: kinek mennyi az elég utalásból, bájból. A közvetített érzések ereje, mélysége, érettsége azonban visszautasíthatatlanul magával ragad.
Stalter György tárgyválasztásában lényegében továbbra is megmaradt abban a szűkebb környezetben, ahol az évek során mintegy berendezkedett: a régiségét, hagyományos lakosságát még őrző, de a nagy építkezések által már erősen szétharapdált Józsefváros árnyékos belső udvaraiban, omlatag utcáin, nehéz sorsú, az átalakulással hol együtt mozgó, hol a jelenkorból mindinkább kiszoruló lakói között. Az ember és a nosztalgikusnak, fanyarul különösnek tetsző, máskor a változások ellentmondásos feszültségeit hordozó tárgyi világ egyenrangú szereplő a képeken. Az ellentmondások, a lebegés múlt és jelen között a valóságos Józsefvárosnak is egyfajta valószerűtlen hangulatot ad, és Stalter ezt a valóságból kihátráló, félrehúzódó városi tájat emeli át még elvontabb szinten a képeibe. Leginkább a színvilága okoz meglepetést: a szűrőkkel végsőkig módosított kékek, sárgák, zöldek első látásra elidegenítenek, miközben éppen a mondott valószerűtlenség világába húznak bele. Most akkor van-e mindez egyáltalán? - kérdezzük, ráadásul joggal, hiszen a helyszínek közül sok már tényleg nem létezik, miközben a képek a nemlét felé haladás lassú, kelletlen mozgásában ragadják meg, és szokatlanságukkal dinamikussá teszik a látványt.
Ha úgy tetszik, technika, ha úgy tetszik, kifejezőeszköz, hogy a képek többsége mesterséges világítással készült, ami az ábrázolt arcokat, alakokat, de a tárgyakat, helyszíneket is a végletekig kiszolgáltatottá teszi, visszatükrözve az életben, a mindennapokban elfoglalt tényleges helyzetüket. Stalter képei emellett magának az analóg technikának is egyfajta apoteózisaként szemlélhetők, hiszen bármennyire művinek, manipuláltnak tűnnek is, valójában kizárólag "kézműves" módszerekkel készültek: alacsony érzékenységű, ráadásul rég lejárt szavatosságú diafilmre fotózott, amelyet negatív filmként, úgynevezett keresztbehívás-technikával hívott elő. Ennek az ismeretnek a fényében ez persze belemagyarázásnak tűnhet, mégis mintha a látvány "természetidegensége" ellenére - vagy mögötte - egy mélyebb, igazibb természetességre látnánk rá, amelyet hagyományosan, fekete-fehérben megragadva a kívülálló nyomorturista kötelező élménygyakorlatának éreznénk ma már: annyi hasonló kép után a strukturálatlan borzongás esztétikus kifejeződésének. Stalter merész színvilága viszont rendet vág a rendezetlen káoszban: felmutat, aláhúz, rákérdez az egyszeri részletekre, amelyek egyszerre sejtelmesek és nagyon józsefvárosiak. Autó tisztítására bevetett régi porszívó a macskakövön. Fiatalember rozzant reklámnapernyővel egy lépcső tövében. Távolba bámuló gyerek a babakocsiban, előtte kutya fekszik egy lebontott ház vörös-kék helyén, napfényfehér tűzfalak a képhatáron. Búcsú és vurstli, tánc és csók, málladék és árnyék. Egy felbomló világ éppen hogy szubjektivitása által érvényesített leltára, emlékezete.
Mindkét kötet magánkiadás, Budapest, 2010; 126, illetve 168 oldal, ármegjelölés nélkül
