Könyv: A szépség és a környezet (Arundhati Roy: The God of Small Things)

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1998/12. (03. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Arundhati Roy könyve nyerte el a tavalyi Booker-díjat, amiről, úgy mondják, annyit érdemes tudni, hogy egyszerre jelent dicsfényt és jelentős összeget, kápé. A tavalyi Booker-díj az előbbieken felül jelentős médiasmúzt is eredményezett, gyaníthatóan a kedvezményezett külseje kapcsán. Ezt az eljárást erkölcsileg akár el is lehetne ítélni, ha nem lenne annyira jogos.

Arundhati Roy könyve nyerte el a tavalyi Booker-díjat, amiről, úgy mondják, annyit érdemes tudni, hogy egyszerre jelent dicsfényt és jelentős összeget, kápé. A tavalyi Booker-díj az előbbieken felül jelentős médiasmúzt is eredményezett, gyaníthatóan a kedvezményezett külseje kapcsán. Ezt az eljárást erkölcsileg akár el is lehetne ítélni, ha nem lenne annyira jogos.

Szép ez a könyv, ezt szegezzük le mindenekelőtt, mielőtt eltévednénk mondanivalónk ingoványos labirintusában. Mondjuk könnyű a szerzőnek, mondhatnánk némi cinizmussal, ha volna ehhez merszünk a könyv elolvasása után (és mit tesz isten, van). Gondoljunk csak bele:

Proust vádlija; Kafka testtartásának visszásságai; Salman Rushdie kopaszodik,

és rögtön rájövünk, miért. Ilyen gyönyörű nemhogy regényíróban még nem volt, de dezodort sem reklámoztak még hasonlóval, csak szerettek volna. A kiadónak persze volt esze, és a szerző portréjának nemzetközi híre orrhosszal megelőzte a regényét - ámde most jön a meglepetés: a regény is van olyan.

Eredetileg egyébként építész volt az író, és ez az első könyve (eltekintve két filmforgatókönyvtől, tartja fontosnak említeni a kiadó), és valami látszik is ebből a könyvön: a késő barokk néhány joggal elfeledett mestere óta nem ornamentikáztak annyit, mint itt. Órákig követhetjük meghitt pocsolyák, vadregényes zsombékok, kezdetleges födémszerkezetek leírását, nem beszélve a statiszta-szerepekben felbukkanó mellékalakok titkos gondolatairól, melyek közt ívszámra elidőzünk. Hogy ezt a lélekből szabadon áradó prózavers teszi, vagy az, hogy az érvényben lévő kiadói gyakorlat szerint a szépprózát is kilóra veszik meg, mindegy. Ugyanis a szittyók, unkák, valamint a háttérben hemzsegő bennszülöttek között, bár látszatra tőlük nyüzsög a könyv, mégiscsak történik valami, amiről a kor, a mostani, szokása szerint persze csak zavaros és ellentmondásoktól hemzsegő formában értesülünk. Jószerével csak annyit tudunk meg, hogy valakikkel ismét másvalakik, ahogy az szokás, irtózatosan kibasztak egykoron, ellopták gyerekkorukat, igazságérzetüket, ártatlanságukat és egyebeiket, apróságokat ugyan, de mégiscsak; és hogy utóbbiak -a meglopott gyerekek mármint, ha valaki elvesztette volna a fonalat - élete, ahogyan az illik, rámegy erre.

Ilyen szemszögből - mert az nyilvánvaló, hogy a könyv, ha nyakatekert és kacifántos formában is, de

afféle önfejlődés-román

- persze világos, hogy miért a hosszas elidőzés a részletek ormán. Ha nincs egész, felvirrad a részletek napja, ugyebár, jöjjenek a zsombékok, meg azok a kis, Brehm-összesből kiollózott barmocskák, akiket a szerző annyira szeret a képeibe applikálni, már csak azért is, mert van a tájleírásaiban valami, amitől az ember legszívesebben hanyatt-homlok ellátogatna a távoli Indiába - no nem mintha egyébként annyira húzódozna ettől az ember.

Van az a közismert fogalom, ugye, hogy elrabolt gyerekkor meg ártatlanság, az ember folyton ezt hallja vagy ismételgeti, közben meg, ha rákérdez valaki, hogy ezek pontosan mit is jelentenek, akkor áll hülyén, makog zöldségeket; ebben a könyvben meg valahogy ott van a válasz. Hogy milyen is az a világ, amit elrabolnak az embertől, amikor elárulják, vagy ráébresztik, hogy az, amit remélni engedtek, az nincs, vagy amikor hazudni kényszerítik. Hogy milyen abban a világban élni.

Abban a mesevilágban tehát, amelyben Arundhati Roy közlekedik óvatos, ám mégis magabiztos léptekkel. Pedig volna mitől félnie: a mese világa nem attól mesevilág, hogy csupa rokonszenves tündérke meg hasonlócska lakná, és legfeljebb néhány rút manó: a mesevilág csilicsalitjában olyan ordas gazfickók grasszálnak, hogy csak na.

Rendőrbácsi, baszatlannéni, pedofil üdítőárus, vízihullácska

Meg ami ebben a felállásban várható: gyilkosság, zsarolás, megalázás, terror, száműzetés. A történet korától - a gyerekkor semmivé oszlásának pillanatától tehát - datálható örök magány és süket csend, ami a gyerekek jövendő életére rákövesedik, akár a.

Mármost az ilyesmiről, vélné az ember, jó dühös könyvet kellene írni, vélné az ember, amolyan agresszíven szomorút, hadd kaparja a falat a nyájas olvasó; Arundhati Roy viszont fogja magát, és egész jól elszórakozik ezen a retteneten. Részletjelentései, amelyeket a meteorológus kollégákat megszégyenítő pontossággal vezet elő egészen az idegtépésig, egy idő után, ahogy mind mélyebbre süpped az ember ebben az ilyesmire roppantmód alkalmas regényben, egyszerre fokozott jelentőségre tesznek szert (éppúgy, ahogy pl. a tűzrendészeti szabályok tűz esetén, bár épp akkor persze senki nem olvassa őket, ezért is hálásabb -bár időigényesebb - műfaj a regény a plakáton közzétett felhívásnál): a legidillibbnek, már-már bukolikusnak szánt tájecsetelés kellős közepette bukkannak fel hirtelen-váratlan a bukásra, a világ pusztulására utaló jegyek, és természetesen fordítva is: a nekidurvuló cselekmény mozzanataiból burleszk bájok csacsognak elő, az addig sorok közt ólálkodó incesztuózus allúziók pedig akkora erotikus gejzírben szökkennek elő, hogy Izlandon masszázsszalont bazíroznának rá, Bp.-n meg az Évtized Csőtörését.

Õ meg tehát azt a hol prózaverset, hol meg azt

Az eltűnt idő, amint éppenmegkerül, vagy az Ezeregyéjszaka II.

címre hallgató regényt írta -valami egészen elképesztő, hol gyarmati, hol oxfordi, hol pedig egy egész egyszerűen nem létező angol nyelven -, amiben sok van szerzője szépségéből, illetve a szépség pátoszából, amit Hrabal írhatott volna, ha tévedésből gyönyörű egzotikus nőnek születik cseh sörissza helyett, amitől egyébként, ez is kiderül ebből a könyvből, nem biztos, hogy jobb lett volna neki.

Rút Ernő

Flamingo (Harper/Collins), 1997

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1998/12. (03. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...