Talán úgy történhetett, hogy néhány fiatalember úgy gondolta: nem járja, hogy míg mások bankot alapítanak, vagy felfedezik a rák ellenszerét, õk csak álmodoznak a dicsõségrõl. Egy jó útikönyv Horvátországról: ez lehetett a cél. Ám e szimpatikus elgondolás nem járt sikerrel.
A jó útikönyv olyan, mint egy angol inas a Verne-utazásokban. Tudja, merrõl fúj nyáron az antipaszszát, hol van a forróvizes palack és sosem szószátyár. Ironikus eligazítást ad a turistának, aki meg kíván küzdeni azzal az ellentmondással, hogy az egyszeriség élményének kutatását millió más, hasonló élményekre vágyó turistával egyszerre kell végrehajtani.
E könyvbõl ellenben egy-egy településrõl többnyire általánosságokat tudhatunk meg: Itt-tartózkodásunkat emellett számos szórakozási és sportlehetõség teheti változatossá. Avagy: (Novigrad) fekvésébõl adódóan talán már az ókori idõkben is hemzseghetett a turistáktól, ám ezt bizonyító történeti emlék nem maradt fenn. Ami biztos, az a jelen: az isztriai tengerpart városaihoz méltóan itt is érik egymást a turisták elszállásolását és szórakoztatását megcélzó épületek. Így: "adódóan talán hemzseghetett", "megcélzó épületek". Legyen, célozzon az az épület, ha már nincs más választása. De milyen épület az istenadta? Hotel? Diszkó? Mi a neve? Hol van? Megtudjuk? Nem, nem tudjuk meg. Ha az adott helyen vannak 200 évesnél öregebb épületek, megkapjuk azok leltárszerû felsorolását. Ám a szerzõknek többnyire ezekhez sincs közük, s a kedvetlenség olykor átszûrõdik a szövegen: Magáról Szent Györgyrõl is találhatunk itt egy dombormûvet, mely szokatlanul sárkánytalan, viszont a szent maga úgy néz ki, mintha közeli rokonságban lenne az orangutánokkal. A legrosszabb, amikor Csibor és Vakulya viccel: Supetar nevét Krisztus híres tanítványáról, Szent Péterrõl kapta - Jézus Krisztustól eltérõen belõle nem lett szupersztár, de valami hasonló igen.
Nó szpík kroát, nó szpík hungár
Szerzõink egy kukkot se tudnak horvátul, viszont efféle globetrotter fineszeket osztanak: (É) ha egy várost nem találunk például, tanácstalan arccal mondjuk az elsõ segítõkész belföldi arcába úti célunkat, majd kérdõn rántsuk meg a vállunkat. (Zoltán! Mi lesz, ha egyszer valaki félreérti a vállvonogatást, és szájon kap?) Máshol afféle bölcsességekkel riogatják az olvasót, hogy fölösleges mondani: ne govorim hrvatski (nem beszélek horvátul), mert azt hiszik a horvátok, hogy mivel ezt horvátul mondjuk, mégis tudunk valamit horvátul, és majd horvátul beszélnek hozzánk, amit nem fogunk megérteni, mert hiába mondtuk horvátul, hogy nem tudunk horvátul, mégse tudunk horvátul.
De szerzõink magyarul sem tudnak. Esélytelen küzdelmük anyanyelvünkkel már az elsõ mondattal elkezdõdik, eszerint a könyv reménybeli olvasói azok, akik hagyják magukat meggyõzni, megérinteni e sajátos "Croatic szféra" által. A túloldalon kiderül: Horvátország tehát a pihenni, kikapcsolódni vágyók álmait megtestesítõ, illetve üzleti gondolatokat ébresztõ "kategória". Az iskolai fogalmazásokból ismerõs megoldásokkal kísérleteznek, amikor azt akarják mondani, hogy valami valahol van. Folyton olyanok vannak a mondatokban (lám, nem harap a van, Norbert!), hogy valahol freskóban gyönyörködhetünk, valami látványával gazdagodhatunk, valakik hódolhatnak szenvedélyüknek. A strand a vízi sportok szerelmeseinek zarándokhelye, a temetõ pedig várja a sírkertek szerelmeseit. Ha a szerzõk valami igen régi dologgal találkoznak, akkor az (mintegy húszoldalanként) menthetetlenül egyfajta idõutazás lesz.
A horvát történelmet egy kocsmai beszélgetésbõl ismerhetjük meg, amelynek résztvevõi Marci, Hajós és Kristóf, az útikönyv három fikciós szereplõje. A szerzõk vélhetõleg ezzel próbáltak egyéni hangot csempészni a szövegbe:
- Látom, köpöd az adatokat. Tudod mit? Én fizetem a következõ sört - ajánlotta fel Marci -, ha megmondod, kik segítették a mi tatárverõ IV. Bélánkat. Csakhogy ha IV. Bélát törökverõnek vagy pesti srácnak nevezte volna "Marci", abban több igazság volna, mint a tatárverõben. Kálmán király korát e keresetlen szavakból ismerhetjük meg:
- De én úgy tudom - kezdett kötekedni Marci -, hogy a horvátok belsõ függetlensége, autonómiája megmaradt. Nem?
- Igen, összeforrt történelmünk alatt végig (micsoda, könyörgöm?), sõt a dalmát városok kereskedelmi érdekeire, kiváltságaira a magyar uralkodók jórészt kényesen (jórészt kényesen?) ügyeltek (stb.).
A slendriánságok mellett a munkát áthatja egyfajta paternalista monarchiás nacionalizmus, mondván, a magyar jó szándék nem volt elég a nemzetiségi izgágaság lehûtéséhez: Jellasics kora már a dolgok sûreje, hibák sorával tetézve: pl. folyamatos kommunikációs probléma mind magyar, mind horvát részrõl rossz helyzetfelismerés. Ha csak az nem! Kárpótlásul a szerzõk az elsõ világháború utáni idõszak minden történeti kérdésében a horvátok oldalára állnak: a délszláv államban a civilizáltabb, kultúráltabb horvátokat sokkolta a szerbek durva módszerei - pl. a botozás visszaállítása. (A van mellett a szerzõk másik mumusa az egyeztetés.) A II. világháborút nem tartották fontosnak megemlíteni a szerzõk, így nem meglepõ, hogy a partizánemlékmûveket szinte mindig gúnyos megjegyzésekkel illetik (antifasisztoid szoborcsoport), máshol egy emlékmûrõl rosszallóan megjegyzik: Úgy tûnik, vannak dolgok, amik felett viszont csak lassan jár el az idõ... T. Szerzõk! E szobrok azért vannak ott, mert Jugoszláviát jórészt a partizánok (és nem más hatalmak) szabadították fel a hitleráj alól. (Ha ez önök szerint baj, akkor elnézést, nem szóltam.)
Gyakorlatok
Mindez minõsülhetne merõ filológiai finnyáskodásnak, ha a könyv a gyakorlatban használható lenne. Júliusban Tribunjban jártam a családommal. A faluról ezt írja a "könyv": Víz alatti fotótúrán készíthetünk csodálatos fényképeket. Kérdeztük a helyieket: van itt valami akvárium? Víz alatti kiállítás? Üvegfenekû hajó? Ilyesmire nem akadtunk, viszont egy magyar koncesszióban lévõ jachtkikötõre igen, de ez elkerülhette a szerzõk figyelmét. Persze oda kellett volna menni. Trogirról megtudhatjuk, hogy A belváros épületeirõl szinte kivétel nélkül elmondható, hogy fehér kõbõl emelték a szorgos kõmûveskezek. Köszi, fûzfa. Jót szusszanhatott a szerzõ, amikor itt letette a tollat - újabb bekezdéssel vagyunk kész, gondolhatta. Így nem kellett már leírni, hogy akinek kedves az élete, az be ne menjen az óvárosba autóval, vagy hogy Trogirban jó a piac. A szerzõk jó, ha három éttermet említenek meg név szerint, szórakozóhelyekrõl, szubkulturális örömökrõl semmi konkrétum nincs a könyvben. Nem írnak a gyerekeknek szóló programokról vagy arról, hogy az új autópályák mellett nincsenek benzinkutak, és hogy euróval majdnem mindenhol lehet fizetni. Nem tudjuk meg, hol lehet horgászengedélyt szerezni, hol érdemes pénzt váltani, lehet-e kártyával fizetni és a többi.
Minden hiába. Csibor és Vakulya munkája dilettáns és mûveletlen, táblabíró-kedélyeskedésekkel súlyosbított szövegkupac, ráadásul a helyszínen sem veheti sok hasznát az utazó. Szégyen.
Hammer Ferenc
Dekameron Könyvkiadó,2004, 495 oldal, 3990 Ft
