Az ambient és a metál fúziós energiáiból táplálkozó zenekarok a kezdeti együtthaladás után szétszéledni látszanak, gyökereik újabb lehetőségeit kutatva. Persze szigorúan csak zenei és metaforikus értelemben. Mindenki együtt és jól van, még akkor is, ha az egyik legerősebb hatását az ambient atyjának, Brian Enónak tulajdonító Jesu és a Cult of Luna eddigi legfáradtabb albumát tette le az asztalra.
A brit Jesu, azaz az ex-Godflesh Justin Broadrick személyes projektjének harmadik anyaga ezzel együtt már az első taktusaival lenyűgözheti a hallgatót, egyszerűen úgy, hogy azonnal egyértelművé teszi, mi szól. Sokszor hosszú éveibe telik egy-egy zenekarnak, hogy megtalálja a csak rá jellemző gitárhangzást (ha egyáltalán), de ez a Jesunak kapásból sikerült, és azóta is gyönyörködtetni tud jellegzetesen melankolikus, mélyre hangolt, puhán érdes hangfolyamával. Kár, hogy újat - akár dallamról, akár megoldásról van szó - nemigen találhatunk a Silveren, így nem marad más, mint pusztán a hangvétel élvezete.
Hasonló stratégiát ajánlanék a Cult of Luna országúti barangolásához, jóllehet ez esetben nem lehet az újdonságok kerüléséről beszélni, hiszen a svéd nyolcas újabb - s legalább kilencvenfokos - fordulatot vett a zenei térben. Még lassabb, még hosszabb tételekben még elveszettebb hangulatokat áramoltatnak, kár, hogy valahogy közben lemerülni látszik az eddig töretlennek látszó energia. A Finlandban hiába villantanak fel egy, a korábbi legjobb pillanataikat idéző kompozíciót, az eddig kirívó sebességgel, évente készülő mesterművek (szám szerint három) színvonalát nem tudták megközelíteni a Somewhere Along The Highway-jel.
A philadelphiai Rosetta, mivel szinte a semmiből lépett elő, ilyen összehasonlításhoz nem adhat alapot. De nincs is rá szüksége: ha a műfaj friss klasszikusainak legutóbbi alkotásai a megfáradás jeleit mutatják, akkor a The Galilean Satellites maga az őserő, a felforgatás, az újraértelmezés. A két lemezből álló monumentális program már csak méretei okán is lenyűgöző, de még inkább azzá válik, ha bevetjük magunkat a hullámai közé.
Ha már szerteágazó hagyományokról volt szó, az első lemez is bőven kimeríti a műfaji összegzés és átértelmezés gyakorlatát a posztrockos ujjgyakorlatoktól kezdve a nagyon is koncepciózus brutalitásig. Mindezt olyan frissességgel, hogy az egész nemcsak újnak hat, hanem valóban az is: felfedezendő, ismeretlen terület. A második korong még alkalmasabb erre, hiszen elválva a gitárok morajlásától, rendhagyó módon egy szinte tisztán elektronikus ambient világban keringhetünk, mely olykor akár egy sötétebb Fennesz-, egy lineárisabb felépítésű Tim Hecker- vagy akár egy önmagát átfogalmazó Tribes of Neurot-opus is lehetne. De leginkább az első rész sodrását ellenpontozó kísérlet ez, egy másik oldalról világítva meg a The Galilean Satellites lenyűgöző egységét. Bár az is lehet, hogy valójában nem beszélhetünk "másik" oldalról - a két korong közt annyi kötelék feszül.
Hydra Head, 2006; Earache, 2006;
Translation Loss, 2005
