Zene

Ha gründolós, bandaszervezős filmre sodor be az élet, két dologra kell iszonyúan vigyáznunk:

Ismerek egy csávót, kábé olyan korú, mint ennek a filmnek a rendezője (nemsokára ötven lesz), míg (a nyolcvanas évek végéig) ki lehetett tartani a magyar futball mellett, addig ő Vasas-drukker volt. Mert úgy emlékezett, hogy egészen kicsi korában egy nagyfiú (úgy tíz évvel idősebb, épp, mint a film alapjául szolgáló regény írója), azt mondta neki, hogy "kicsi, te szurkolj a Vasasnak, mint én". Ez úgy a hatvanas évek elején, eleje végén lehetett.

Ezúttal már a legelején nagyon komolyra fordítjuk a szót (van is egy Magyar-komoly szótárunk). Mint a honi sajtó egyre sűrűsödő híradásaiból tudjuk, a mohácsi vészt buktuk. A törökök jelentős többséggel és fegyverzettel arra szavaztak, hogy húzzunk el, s ez a koalíció felbomlásához vezetett, noha nem kellett volna. Mária királyné például Bécs felé igyekezett elhúzni, csak előbb megrakott Budán - érthető okokból - 60 darab hajót értéktárgyakkal és kompromittáló hangfelvételekkel. A legenda szerint e hajók között volt a Hapci is; no, távolról sem a flotta zászlóshajója, inkább csak amolyan fedett kincsek szállítására felette alkalmas, feltűnésmentes lélekvesztő.

Szerintem teljes, és persze nem oly nagyon végzetes, de mindenesetre mulatságosan kínos félreértés művészetszociológiai vagy netán kultúrpolitikai vágyképektől vezéreltetve nézni a lipcsei jelenséget, még akkor is, ha erre csábítana a lényeg meglátásának és megragadásának szívet sajtoló óhaja. Csapda, mert érvénytelen, hamis premiszszákból kellene következtetéseket levonni, egymástól tompaszögben széttartó egyeneseket, irányokat kéne párhuzamként vizionálni. Mindez azért fontos, mert számtalan jel - a műcsarnoki sajtóanyag, s annak nyomán vagy attól függetlenül kritikák, ismertetések, lelkesült beszámolók dokumentálják, hogy a kiállítás kommentátorai szinte szívesen esnek bele ama verembe, amelyet azzal állítottak önmaguknak, hogy a németországi helyzetet követhető ideálmintaként állítják a magyarországi elé.

Nekem a Peer Gynt gyöngém: szeretem olvas(gat)ni, nézni meg tanítani is. Mindig mutatkozik még egy rétege, mint annak a bizonyos hagymának, és attól nekem könnybe tud lábadni a szemem. Szóval van bennem eredendőnek nevezhető pozitív elfogultság. Fölteszem, Fazekas István, a nyíregyházi Peer Gynt rendezője is így lehet ezzel; gondolom, színész létére azért akarta éppen ezt megrendezni (és nem, mondjuk, a Furcsa párt vagy az Én és a kisöcsémet), mert régóta birizgálja a darab, éppen úgy, ahogy engem. És most, az előadás láttán úgy gondolom, talán le kéne ülnünk beszélgetni, hogy megtudjam, miben áll ez a birizgálás...

"Találjunk ki egy országot" - ez volt a honi értelmiség egyik jelmondata pár évvel ezelőtt, aztán belátták talán, hogy kitalálni kellene az országból, és nem kitalálni magát az országot. Julian Barnes Anglia, Anglia című regényének agyafúrt milliárdosa is valami hasonlón töri a fejét, amikor stábjával belevág a nagy Projektbe.

Szaunából lettünk, és mindannyian egy nagy, globális szaunában fogunk elpusztulni. Nagyjából így értelmezem Horváth Csaba koreográfus és/vagy színházi rendező új Kalevaláját. A fagyos tájak lakóinak története, akiket elhagytak a normális istenek, halszagúak és fáznak, de házakat fognak építeni és tüzeket gyújtani közös erővel. A nép a színpadon van, hatalmas, fehér színű farönkök és futó fények között, Benedek Mari jelmezeiben, kisgatya és testfesték, meg hosszú szárú csizma a lábakon, a népi jelleget erősítve. Masszív csapat, egy komplett edzőterem, színészből lett untermanok és artisták, közben még beszélnek, zúdul a Szálinger Balázs által alkotott teljes eposzátirat veretes és humoros nyelvezete.

8 kis kritika

Meg kell hagyni, a thrash metal belterjes műfaj. Itt van példának rögtön a Testament: az alapító-énekes huszonakárhány éve lelépett, és átpártolt az Exodusba; megfordult benne a Death, a Forbidden és az Exodus néhány további tagja; no meg a Slayer mindkét eddigi dobosa - sőt a gitáros feleségül vette a metallicás Kirk Hammett exnőjét. Egyszóval tiszta Szomszédok, csak jobb a főcímzene - na ja, Etus minimum szívrohamot kapna, ha hallaná. Még a tragédiák is illenének a sorozatba: a Testament-énekes Chuck Billy mellkasában 2001-ben rákot diagnosztizáltak, de pár év alatt (úgy tűnik) nyom nélkül eltűnt a daganat. Hát igen, a happy endet még az ilyen kőkemény, bőrdzsekis rockerek is szeretik.

A szimultán zeneprogramozó, zongorista és vokalista Nicolas Sfintescu és Ezéchiel Pailhés (alias a Nôze duó) alapvetően párizsi lakosok, ráadásul rajonganak a minimalista elektronikáért - pályafutásukat a hagyományos, franciás popzenéhez és a ritmikus puttyogáshoz fűződő egyidejű, egyformán pusztító szenvedélyük vezérelte, a beteg zenebarátok nagy-nagy örömére.

>Hogyha egy zenekar évtizedekkel a felbomlása után - egy vagy akárhány koncertre - újra összeáll, akkor ritkán mutat egyöntetű lelkesedést a közvélemény. Vannak ugye a fanatikus fanok, meg vannak a fanatikus gyanakvók, a maguk bejáratott - "felmelegített főzelék", "kimerült invenció", "még egy bőr lenyúzása" satöbbi - sablonjaikkal.

Nyilván már az is egy mérce, hogy kit hívnak az ilyenhez, és ebben a nagy nemzetközi nekiveselkedéssel készített szkeccsfilmek a világválogatotthoz hasonlítanak: a hazai pálya vélt vagy valós legjobbjai (vagy azok, akik épp ráértek) állnak össze egy alkalomra, és igyekeznek nem kifáradni, miközben azért szolgáltatni is kell valamit. Ezúttal húszan alkotják a keretet: magas szám, talán könnyebb is lenne felsorolni mindazokat, akik ebből a körből most kimaradtak.

"Ekkor valami fehéret látott mozdulni az ólak mellett. Vuk lehasalt, mert a fehérség közeledett. Lehunyta szemét, és tudta már, hogy Nyau lépeget feléje. Gondolkozott: megfogja-e? Nem csap-e lármát a macska, aki ugyan félt a rókától, de a veszély néha vakmerővé tette, és karmai ilyenkor gyorsak voltak, mint Zú, a fényes hátú bogár, ki a napsugárban táncol.

A huszadik század tekintélyes része egyetlen lidérces rémtörténet - ennek a tényekkel megalapozott közhelynek a megéneklésére vállalkozott új könyvében Munkácsi Miklós, ám a Lantos család hányattatásainak históriáját tárgyaló mű furcsamód mégsem az említett epocha világháborús népirtásokban és diktatórikus esztelenségekben dúslakodó kegyetlenségeit teszi érzékletessé az olvasó számára, hanem inkább a szerző mesteremberi vonzódását az öncélú erőszakosságok és a naturális részletek ábrázolása iránt. Nem kétséges, Munkácsi Miklós valósággal új értelmet adott a rémregény fogalmának, amikor hősét, a jóravaló, kétkezi zsaroló- és briganticsaládból származó Lantos Rudolfot botcsinálta, de egyszersmind következetes bosszúálló sorozatgyilkosként végigkísérte a II. világháborún, majd a Rákosi-korszakon, el egészen 1956-ig.