Zene

orgánuma számomra az a hang, amit még akkor is szívesen hallgatnék, ha csak tiroli népdalok eljódlizására használná, épp ezért nem volt számomra kérdéses, hogy március 31-én az ő koncertjét választom a Subwaysével szemben. A Dead Can Dance-ben is az ő dolgai tetszettek jobban - nem mintha Lisa Gerrard életműve nem bővelkedne gyöngyszemekben, elég csak a (Stephen King-féle) Köd című filmben is elhangzó drámai The Host Of Seraphimre gondolni.

Mit kapunk, ha a 2001-es Bridget Jones naplójának rendezője hét év kihagyás után belefog egy londoni illetőségű poszt-9/11-es (valójában poszt-7/7-es) dráma szerkesztésébe? Nos, szolidabb és kulisszahasogató szimbólumok hagymahéjaiba csomagolt halk panaszszót, finoman meghintve egy kis összeesküvés-elmélettel (a receptúra konstansával). Arról van ugyanis szó, hogy a mindennapi terrorveszéllyel a legalkalmatlanabb pillanatokban is szembenéző (titkos munkaalkoholistának tűnő) férj újbóli távollétét egy kétségbeesésből elkövetett félrelépéssel feldolgozni próbáló fiatal anyuka a heti futballmeccsen elveszít mindent, ami számít neki - nyilván afféle isteni büntetésként, fentebb leírt helytelen magaviseletéért. Valami ilyesmi történik Londonnal is Sharon Maguire víziója szerint; hibásan áll a kultúrák különbözőségéhez, meg úgy általában a világ szociális kérdéseihez, s megkapja a magáét (levegőbe röpül a lelátó, a halottak száma meghaladja az ezret) - ám egyikük sem ezt érdemelné.

Amit az Audrey Horne zenekarról tudni lehet, már el lett mondva az előző lemez, a Le Fol megjelenésekor (Magyar Narancs, 2008. május 29.), így csak dióhéjban ismételjük át újból.

A honlap létrejötte mögött illuzórikus feltételezés áll: a honpolgár azt a pártot választja, amelynek programjával a leginkább egyetért. A gondolat abszurd, de a megelőlegezett bizalom, a letörhetetlen reménykedés megható.

Constant Craving. Nyilvánvaló, hogy alig akad zenehallgató, akinek k.d. lang nevének említésekor ne ez a kilencvenes évek eleji - többek közt MTV-s klipjéről is elhíresült - rádiós sláger jutna az eszébe. A kanadai dalszerző-énekesnő életműve ugyan nem zseniális vagy korszakalkotó, mégis árnyaltabb annál, hogy tulajdonosa afféle egyslágeres csodaként vonuljon be a könnyűzene történetébe. A most megjelent, dupla és tripla kiszerelésben egyaránt piacra dobott Recollection című válogatás többé-kevésbé éppen erről szólhat: összefoglalni egy, az általános vélekedéshez képest gazdagabb karriert.

A The Beatles Antológia megjelenése óta a magyar könyvpiacon évről évre felbukkannak ún. "pazar" könnyűzenei kiadványok, melyeket csak azért nem mondanánk albumnak, mert annak ilyenkor más jelentése van. Természetesen nem arról van szó, hogy e könyvek szerzői és kiadói (esetleg hősei) mindenféle kutyaütőt próbálnak színes mázzal bevont műnyomón "klasszicizálni" - úgy tűnik, a szuperkönyv valóban csak a legnagyobbaknak jár, emlékeim szerint a Beatles mellett csupán a Stones, a Pink Floyd és a U2 büszkélkedhet ilyesmivel - legalábbis magyar fordításban.

A rocktörténet számos kulcsfontosságú eseményéről, folyamatáról sajnálatosan hiányosak az ismereteink. Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy mi történt azon az októberi estén, amikor Elliott Smith életét vesztette, vagy hogy mi zajlott a színfalak mögött a Kyuss utolsó, a zenekar feloszlásához vezető turnéján, netán, hogy javított-e az együtt töltött évek alatt dr. Landy Brian Wilson mentális állapotán vagy inkább rontott rajta?

A fájdalom és a humor keverékét keresem - mondta volt a közelmúltban Nick Hornby ezeken az oldalakon (Mancs, 2010. február 4.), s hogy ez mennyire így van, és a szerző nem szokott át a hátunk mögött például a "pátosz és a vízibalett" keverékére, azt ez a film is bizonyítja. Nagyon úgy fest, az Egy lányról az utóbbi idők talán legjobban sikerült Hornby-műve, még ha nem is Hornby írta, csak adaptálta (s ilyen minőségben került karnyújtásnyira az Oscartól).

Õszintén szólva nem érdekel, hogy Glenn Brown (1966) az affirmáció vagy a mash-up, esetleg mindkettő elkötelezettje, amint azt a róla olvasott himnuszok és bírálatok kulcsszavakként említik. Nem érdekel, hogy a képzőművészeti múlt kisajátítását és bekebelezését vagy a zenei plágium legális változatát preferálja. Ami viszont nagyon is foglalkoztat: az a meghökkentően ellenszenves festészeti praxisa, amelyhez fogható alig-alig látható, s hogy ez vajon miért tetszik olybá, mintha az elmúlt évtized egyik legfontosabb, de legalábbis legizgalmasabb képzőművészeti teljesítménye lenne. Vagyis miért az?!

Kérjük azokat a jó nevű karakterszínészeket, akik az utóbbi időben egyetlen vámpírt sem szúrtak szíven, nem szívtak vért, és a nyílpuskát is nélkülözniük kellett, jelentkezzenek az Ausztráliában készülő új vámpíriáda, a Daybreakers forgatásán! Az Elvist idéző vámpírvadász szerepében Willem Dafoe-t köszönthetjük, aki rögtön a szabályt erősítő kivételünk, ő ugyanis egy kicsit már vámpírkodott a közelmúltban, de tényleg csak egy icipicit, ám A vámpír árnyéka, azaz az ezredforduló óta filmtörténetileg fontos nyakak közelébe nemigen keveredett. Ethan Hawke viszont abszolút szűz a szívásban, és mindeddig Sam Neill sem vette ki részét a vámpírtrendből.

A régi, kidobni való tárgyak, tárgy-roncsok művészetbe emelése régi törekvés, hol a nosztalgia, hol a humor, hol a fogyasztói társadalommal szembeni ellenérzések jegyében. Az eredeti funkció és az átértelmezés, az új kontextus feszültsége teszi izgalmassá és szórakoztatóvá vagy éppen elgondolkoztatóvá az ilyen alkotásokat.

A Cadaveres, a Superbutt, az MWS és az Ektomorf tagjaiból összeállt magyar szupergrupp a legjobb példa arra, hogy az eredetiségre való minimális törekvés nélkül, viszont jó adag profizmussal, korlátlan önkifejezési kedvvel és punkos lazasággal milyen iszonyat jó zenét lehet összedobni, látszólag csuklóból, azzal a céllal, hogy a zenészek az anyabandáikban már nem tolerált gyorsaságú vagy mélységű témáktól és a miattuk bent ragadt feszültségtől megszabaduljanak. A Bloodiest nem is próbál több lenni ennél: Napalm Death, Terrorizer, Brujeria és némi sepulturás thrash összeöntve - a végeredmény pedig egy első hallásra kőegyszerűnek tűnő, mégis harmincadikra is baromi élvezetes, buldózerként taroló anyag, egy orkánszerű vihar, ami alig több mint negyedóra alatt átsöpör az agyon.

A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház előadása a kilencvenes évek elején, a délszláv háború kezdetén kialakult zenei irányzatra épül, melynek neve az előadás címe is.

Jason Schwartzman világéletében a geek-slacker-lúzer-okostojás-balfék vonalon mozgott, a csúcsra már pályakezdésekor (Wes Anderson: Okostojás) felért, azóta nincs mit bizonyítania. Hogy mennyire nincs mit, arról szól az Író és kamuhős című sorozat, a tartalomismertető szerint meg arról, hogy egy Jonathan nevű fickó regényírás helyett Chandler és némi fű befolyása alatt magánhekust játszik.