Ez a cikkcím még akkor sem ordas nagy túlzás, ha a metalcore két alapzenekarának legújabb lemezeiről van szó, amelyek azért mindenképpen igényesebb produkciók, mint mondjuk egy sajószentpéteri középiskolásokból álló punkzenekar első demója. Ugyanakkor ezen a két anyagon látszik a legtisztábban, hogy a metalcore-ból végképp kiveszett minden invenció és szenvedély, és ha a műfaj két vezérbikája képes két ilyen jellegtelen lemezzel előrukkolni, akkor valahogy képtelen vagyok hinni abban, hogy ebben a stílusban van még bármiféle erőtartalék.
A szomorúbbik történet mindenképpen a Washington D.C.-ből származó Darkest Houré, akik a kétezres évek elején meghatározó figurái voltak annak a mozgalomnak, amely az északi metál (At The Gates, In Flames) jellegzetes stílusjegyeit (legfőképp a dúdolhatóan dallamos gitártémákat) vegyítette a klasszikus hardcore dühével és energiájával. Az egyik legszebb koncertélményem is hozzájuk fűződik: a gödöllői Trafó klubban, úgy a második lemezük (So Sedated, So Secure) megjelenése táján szántotta fel és vetette be a színpadot ez az öt vékonydongájú, elszánt tekintetű figura, különös tekintettel John Henry énekesre, aki a fellépésük előtt olyan elveszetten álldogált a lépcsőfordulóban, félénken pislogva ki a vastag szemüvege mögül, mint valami rossz LSD-tripen lévő műegyetemista, a deszkákra lépve viszont átváltozott a legtökéletesebb rock 'n' roll frontemberré, aki az első hangokra ágyúgolyóként vágódott a tömegbe, miközben fennakadt szemekkel üvöltött, majd pár pillanattal később lajhárként kúszott-mászott a klub plafonján elhelyezett vastraverzeken, és potyogott a zsebéből az aprópénz. Az első három Darkest Hour-lemez pont ettől a zabolátlan, féktelen energiától vált nagyon szerethetővé, és pont ez veszett ki a későbbi Darkest Hour anyagokból: decens, polírozott hangzású metalcore-bandává züllöttek, ami legfeljebb a későn érkezett tizenéveseknek lehetne érdekes, ha ilyesfajta zenekarokból nem mozogna még legalább tízezer világszerte. A The Eternal Returnnek is ez a baja: ugyan John Henry szerencsére felhagyott a dallamos énekkel való, korábban tragikusan elsült kísérletezéssel, de sem emlékezetes dalokat nem sikerült írniuk, sem a korai évekre jellemző lendület nem tért vissza - egyszóval a Darkest Hour tökéletesen beleszürkült a középszerű bandák tengerébe.
A Killswitch Engage esete némiképp egyszerűbb: ők már az Alive Or Just Breathing idején - akkor még Jesse Leech énekessel a mikrofonnál - belőtték maguknak azt az utat, amit a mai napig járnak: számaik jobbára középtempós metálhimnuszok emelkedettre vett, közönségénekeltető refrénekkel (Howard Jones, a csapat mostani énekese is kiváló torok). A három évvel ezelőtti, remek dalai miatt teljes mértékben szerethető As Daylight Dies még csak olyan szempontból volt kissé csalódás, hogy a zenekar jottányit sem változtatott ezen a bevált formulán, de már akkor is felmerült a kérdés, hogy innentől kezdve hova fejlődhet a brigád; az ötlettelenséget (bár a Reckoningben elsütnek némi kezdetleges blastbeat-szerűséget, ez itt inkább rossz viccnek hallatszik valódi energianövelő tényező helyett) a címadásban is jelző új albumon viszont még igazán kiugró pillanatok sincsenek. A korábbi anyagokról egy az egyben átvett gitártémák és a borzalmasan giccses első klipdal (Starting Over) kétségessé teszi a zenekar jövőjét: hiszen amíg egy Iron Maiden kiválóan megélt a nyolcvanas évek elejétől máig jottányi megújulás nélkül, a kétezres években már valószínűtlen, hogy egy stílusába beleragadt zenekar hosszú ideig képes lesz talpon maradni - pláne, hogy népszerűségben közel sincs ott, és soha nem is lesz, mint az egykori arénabandák.
Victory, 2009; Roadrunner, 2009
