Egyvalamit muszáj leszögeznünk rögtön az elején. Ez az Alice In Chains nem teljesen ugyanaz a zenekar, amely a kilencvenes évek legelején a négy nagy grunge-csapat egyikeként (a Soundgarden, a Nirvana és a Pearl Jam mellett) forradalmat csinált, hiszen ennek a forradalomnak és az Alice In Chainsnek mint zenekarnak szerves része volt Layne Staley, a heroinfüggő énekesgéniusz, aki jellegzetes hangjával és énekstílusával tette feledhetetlenné az időközben klasszikussá nemesedett Alice In Chains-lemezeket, és akinek a szervezete 2002-ig bírta a harcot a legkeményebb drogokkal. Layne Staley pótolhatatlan.
Itt van viszont a zenekar többi tagja: a gitáros-énekes-agytröszt Jerry Cantrell, a basszusgitáros Mike Inez és a dobos Sean Kinney, valamint egy új tag, az életkorát tekintve a többiekhez hasonló (1967-ben született, akárcsak Staley és a grunge másik híres halottja, Kurt Cobain) William DuVall, a Staley helyére leigazolt, fekete bőrű énekes-gitáros, aki a Comes With The Fall soraiból lehet a beavatott keveseknek ismerős, fiatal korában pedig az atlantai punk-hardcore színtéren mozgott. DuVall szerencsére nem akar a második Layne Staley lenni - ezt nem is néznék el neki sokan -, a Black Gives Way To Blue első dala, az All Secrets Known mégis becsapós: a lassú tempójú, jellegzetes, hetvenes éveket idéző Cantrell-riffekre pontosan olyan elnyújtott, többszólamú vokál érkezik a refrénben, hogy egy pillanatra a rutinos hallgató is azt hiszi, valami korabeli demófelvételről mentették át Staley hangját. De nem: csak DuVall és Cantrell énekel. Itt ébred rá az ember, hogy a mindig egy féllépésnyivel az önpusztítóan karizmatikus Staley mögött meghúzódó csendes gitárosnak milyen jelentős része volt az Alice In Chains védjegyszerű zenei jellegzetességeinek megformálásában, és itt kezd igazat adni neki abban, hogy Staley halála után sem hagyta elsüllyedni a zenekart, hiába vesztette el a legfőbb alkotótársát.
A Black Gives Way To Blue-hoz persze Layne Staley kellene, hogy olyan szintű alkotásról beszélhessünk, mint a Facelift, a Dirt vagy akár a zenekar nevét viselő harmadik lemez - amely kirívó borultsága miatt mostohagyereknek számított, amikor megjelent -, de csak egy paraszthajszállal gyengébb azoknál, a legenda lerombolásáról pedig végképp nem beszélhetünk. A Check My Brain máris az egyik legnagyobb Alice In Chains-sláger, hatalmas, kitörölhetetlen refrénnel, amely hallatán az ember hajlamos elfelejteni, hogy az egyébként kiváló adottságokkal rendelkező William DuVall hangja Staleyéhez képest azért egy fokkal jellegtelenebb, hiába segít be Cantrell a vokáloknál rengeteget. Van még a lemezen dirtös borulás (A Looking In View), a Jar Of Flies EP-t idéző, félakusztikus lebegés (Your Decision) a harmadik lemez Frogsára emlékeztető, de annál jóval kevésbé elvetemült téma (When The Sun Rose Again) és még egy Check My Brain-kaliberű sláger, a Private Hell, amely hangulatában kicsit a Dirt-lemezes Roosterre hajaz. Igazából egyik dalba sem lehet belekötni. Annál inkább tisztelet illeti Jerry Cantrellt, aki úgy hozta össze újból az Alice In Chainst, hogy a Black Gives Way To Blue egyszerre őrzi Layne Staley emlékét, és adja meg az újrakezdés lehetőségét a zenekarnak.
Virgin/EMI, 2009. Az Alice In Chains november 27-én a Petőfi Csarnokban ad koncertet
