Lemez - A világ legjobb tribute bandája - Alice In Chains: Black Gives Way To Blue

  • - vincze -
  • 2009. október 29.

Zene

Egyvalamit muszáj leszögeznünk rögtön az elején. Ez az Alice In Chains nem teljesen ugyanaz a zenekar, amely a kilencvenes évek legelején a négy nagy grunge-csapat egyikeként (a Soundgarden, a Nirvana és a Pearl Jam mellett) forradalmat csinált, hiszen ennek a forradalomnak és az Alice In Chainsnek mint zenekarnak szerves része volt Layne Staley, a heroinfüggő énekesgéniusz, aki jellegzetes hangjával és énekstílusával tette feledhetetlenné az időközben klasszikussá nemesedett Alice In Chains-lemezeket, és akinek a szervezete 2002-ig bírta a harcot a legkeményebb drogokkal. Layne Staley pótolhatatlan. Itt van viszont a zenekar többi tagja:

Egyvalamit muszáj leszögeznünk rögtön az elején. Ez az Alice In Chains nem teljesen ugyanaz a zenekar, amely a kilencvenes évek legelején a négy nagy grunge-csapat egyikeként (a Soundgarden, a Nirvana és a Pearl Jam mellett) forradalmat csinált, hiszen ennek a forradalomnak és az Alice In Chainsnek mint zenekarnak szerves része volt Layne Staley, a heroinfüggő énekesgéniusz, aki jellegzetes hangjával és énekstílusával tette feledhetetlenné az időközben klasszikussá nemesedett Alice In Chains-lemezeket, és akinek a szervezete 2002-ig bírta a harcot a legkeményebb drogokkal. Layne Staley pótolhatatlan.

Itt van viszont a zenekar többi tagja: a gitáros-énekes-agytröszt Jerry Cantrell, a basszusgitáros Mike Inez és a dobos Sean Kinney, valamint egy új tag, az életkorát tekintve a többiekhez hasonló (1967-ben született, akárcsak Staley és a grunge másik híres halottja, Kurt Cobain) William DuVall, a Staley helyére leigazolt, fekete bőrű énekes-gitáros, aki a Comes With The Fall soraiból lehet a beavatott keveseknek ismerős, fiatal korában pedig az atlantai punk-hardcore színtéren mozgott. DuVall szerencsére nem akar a második Layne Staley lenni - ezt nem is néznék el neki sokan -, a Black Gives Way To Blue első dala, az All Secrets Known mégis becsapós: a lassú tempójú, jellegzetes, hetvenes éveket idéző Cantrell-riffekre pontosan olyan elnyújtott, többszólamú vokál érkezik a refrénben, hogy egy pillanatra a rutinos hallgató is azt hiszi, valami korabeli demófelvételről mentették át Staley hangját. De nem: csak DuVall és Cantrell énekel. Itt ébred rá az ember, hogy a mindig egy féllépésnyivel az önpusztítóan karizmatikus Staley mögött meghúzódó csendes gitárosnak milyen jelentős része volt az Alice In Chains védjegyszerű zenei jellegzetességeinek megformálásában, és itt kezd igazat adni neki abban, hogy Staley halála után sem hagyta elsüllyedni a zenekart, hiába vesztette el a legfőbb alkotótársát.

A Black Gives Way To Blue-hoz persze Layne Staley kellene, hogy olyan szintű alkotásról beszélhessünk, mint a Facelift, a Dirt vagy akár a zenekar nevét viselő harmadik lemez - amely kirívó borultsága miatt mostohagyereknek számított, amikor megjelent -, de csak egy paraszthajszállal gyengébb azoknál, a legenda lerombolásáról pedig végképp nem beszélhetünk. A Check My Brain máris az egyik legnagyobb Alice In Chains-sláger, hatalmas, kitörölhetetlen refrénnel, amely hallatán az ember hajlamos elfelejteni, hogy az egyébként kiváló adottságokkal rendelkező William DuVall hangja Staleyéhez képest azért egy fokkal jellegtelenebb, hiába segít be Cantrell a vokáloknál rengeteget. Van még a lemezen dirtös borulás (A Looking In View), a Jar Of Flies EP-t idéző, félakusztikus lebegés (Your Decision) a harmadik lemez Frogsára emlékeztető, de annál jóval kevésbé elvetemült téma (When The Sun Rose Again) és még egy Check My Brain-kaliberű sláger, a Private Hell, amely hangulatában kicsit a Dirt-lemezes Roosterre hajaz. Igazából egyik dalba sem lehet belekötni. Annál inkább tisztelet illeti Jerry Cantrellt, aki úgy hozta össze újból az Alice In Chainst, hogy a Black Gives Way To Blue egyszerre őrzi Layne Staley emlékét, és adja meg az újrakezdés lehetőségét a zenekarnak.

Virgin/EMI, 2009. Az Alice In Chains november 27-én a Petőfi Csarnokban ad koncertet

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.