Kettejük közül a Sólstafir (képünkön) az, amely jobban eltávolodott a gyökereitől, hiszen amíg a debütáló Í Blódi og Anda még magán hordozta a black metal stílusjegyeit (a gyors tempókat, a nyers éneket), az azt követő munkák már erőteljes rockosodást mutattak, és Adalbjörn Tryggvason énekes-gitáros is elkezdte használni azt a magas fekvésű, kicsit a primordialos A. A. Nemtheanga szenvedélyes, elcsukló intonálására emlékeztető énekhangot, ami a mai napig jellemzi őt. A végig izlandi nyelvű, dupla albumként kiadott Svartir Sandar gyakorlatilag a 2009-es Köld egyenes folytatása az azon hallható rockosabb, elszállósabb, epikusabb témák igazi kibontásával. Noha a Sólstafir egyre kevésbé játszik klasszikus értelemben vett kemény zenét - a Fjarát akár a Sigur Rós is írhatta volna -, egy-két momentumtól (mint például az említett tétel végére helyezett női kórus, ami már kissé sok a jóból) eltekintve képesek voltak giccsmentesek maradni, és egy olyan lemezt készíteni, amely a hosszan hömpölygő dalok ellenére is kellő fogódzót biztosít az igazi elmélyedéshez.
Más a helyzet a Wolves In The Throne Roommal, amely a mai napig megőrizte a black metal sajátosságait, és noha ők is hajlamosak női énekkel és tiszta gitársávokkal kísérletezgetni a tíz perc fölé nyúló dalaikban, a csapat magját alkotó Weaver testvérpár sokkal merevebben ragaszkodik a skandináv tradíciókhoz. A zenekar 2007-ben kiadott, kiválóan eltalált hangulati és dinamikai váltásokkal tarkított Two Hunters lemeze alapműnek számít a poszt black metalban, míg a rá két évre érkező Black Cascade egy mindenféle műfaji kitekintéstől és kísérletezéstől mentes goromba, mégis magával ragadó anyag volt. A Celestial Lineage viszont visszatér a Two Hunters vonalához: rögtön a nyitó Thuja Magus Imperiumban megszólal a női ének a diszkréten csilingelő gitárok fölött, a Woodland Cathedral pedig teljességgel mellőzi Nathan Weaver rekedtes sikítozását. Az összkép viszont nem annyira megragadó, mint korábban: habár a Celestial Lineage komoly minőséget képvisel, a Wolves tagjai mintha biztonsági játékot játszottak volna ezzel az albummal, ami egy ilyen zenekartól mindenféleképp hibának számít.
Season Of Mist, 2011; Southern Lord/Neon Music, 2011
