Lemez - Eposzok földjén - Sólstafir: Svartir Sandar; Wolves In The Throne Room: Celestial Lineage

  • V. Á.
  • 2011. október 20.

Zene

Az izlandi Sólstafir és az Egyesült Államokból származó Wolves In The Throne Room a poszt black metal élcsapatai. E stílus zenekarai a 90-es évek skandináv alapvetéseinek (Burzum, Mayhem, Darkthrone, Emperor, korai Ulver) szellemiségét vitték tovább, mellőzve a szélsőséges antikeresztény megnyilvánulásokat, és erősen támaszkodva a posztrock/metál olyan jeleseire, mint például a Neurosis.
Öt-hat éve még újnak és izgalmasnak számított ez a koncepció, mára viszont erőteljes túltermelés mutatkozik, így ennek a két, immár a sokadik albumánál járó csapatnak nem kis feladattal kellett szembenéznie: egyrészt a stíluson belül elfoglalt vezető helyük bebiztosítása volt a cél, másrészt pedig annak a demonstrálása, hogy vannak még erőtartalékok ebben a szélsőségességében is magával ragadó műfajban.

Kettejük közül a Sólstafir (képünkön) az, amely jobban eltávolodott a gyökereitől, hiszen amíg a debütáló Í Blódi og Anda még magán hordozta a black metal stílusjegyeit (a gyors tempókat, a nyers éneket), az azt követő munkák már erőteljes rockosodást mutattak, és Adalbjörn Tryggvason énekes-gitáros is elkezdte használni azt a magas fekvésű, kicsit a primordialos A. A. Nemtheanga szenvedélyes, elcsukló intonálására emlékeztető énekhangot, ami a mai napig jellemzi őt. A végig izlandi nyelvű, dupla albumként kiadott Svartir Sandar gyakorlatilag a 2009-es Köld egyenes folytatása az azon hallható rockosabb, elszállósabb, epikusabb témák igazi kibontásával. Noha a Sólstafir egyre kevésbé játszik klasszikus értelemben vett kemény zenét - a Fjarát akár a Sigur Rós is írhatta volna -, egy-két momentumtól (mint például az említett tétel végére helyezett női kórus, ami már kissé sok a jóból) eltekintve képesek voltak giccsmentesek maradni, és egy olyan lemezt készíteni, amely a hosszan hömpölygő dalok ellenére is kellő fogódzót biztosít az igazi elmélyedéshez.

Más a helyzet a Wolves In The Throne Roommal, amely a mai napig megőrizte a black metal sajátosságait, és noha ők is hajlamosak női énekkel és tiszta gitársávokkal kísérletezgetni a tíz perc fölé nyúló dalaikban, a csapat magját alkotó Weaver testvérpár sokkal merevebben ragaszkodik a skandináv tradíciókhoz. A zenekar 2007-ben kiadott, kiválóan eltalált hangulati és dinamikai váltásokkal tarkított Two Hunters lemeze alapműnek számít a poszt black metalban, míg a rá két évre érkező Black Cascade egy mindenféle műfaji kitekintéstől és kísérletezéstől mentes goromba, mégis magával ragadó anyag volt. A Celestial Lineage viszont visszatér a Two Hunters vonalához: rögtön a nyitó Thuja Magus Imperiumban megszólal a női ének a diszkréten csilingelő gitárok fölött, a Woodland Cathedral pedig teljességgel mellőzi Nathan Weaver rekedtes sikítozását. Az összkép viszont nem annyira megragadó, mint korábban: habár a Celestial Lineage komoly minőséget képvisel, a Wolves tagjai mintha biztonsági játékot játszottak volna ezzel az albummal, ami egy ilyen zenekartól mindenféleképp hibának számít.

Season Of Mist, 2011; Southern Lord/Neon Music, 2011

Neked ajánljuk