Mindenki a sokszínűséget dicséri, pedig a változatlanság legalább annyira becsülendő. Bölcsesség, állhatatosság, vasakarat szükséges hozzá - vagy ha ezek mégsem, a saját kapacitás pontos felmérése egész biztosan. Meg persze a leszűrt és szinte mindig keserű tények büszke elfogadása is.
A stand up comedyvel kevert koncertjei okán az utóbbi időben hazánkban is üdvözlendően népszerűvé vált, az idei Szigetre már harmadszor visszatérő kanadai Danko Jones névadó vezérét, azt a gesztusaiban szándékosan furtonfurt túlzó, épp ezért rendkívül vicces macsó huligánfigurát, akit dalszövegei szerint olykor Doktor Estének szólítanak, máskor a Mokka Mózes vagy a Mangó Kölyök szerkezetekkel referálnak rá, a fentebb sorolt erények sajnos nem igazán jellemzik. Danko Jones 2008 után már nem érte be korai lemezeinek fergeteges, tesztoszterondús riffrockjával. A mindössze két-három, de mindig briliáns alakzatokba rendezett csípős akkord és a fölé kanyarított dörgő férfihang neki már nem elég: az előző Never Too Loudon és most ezen az új lemezen a popzene cukorbevonatát is a magáénak akarja. A hangzás ennek megfelelően udvariasan puhává vált, de ez azért még megbocsátható volna, ahogyan talán az is, hogy a továbbra is eléggé szellemes hangszeres alapok a régi pimaszságot immár csak nyomokban tartalmazzák. Ám ahogy a nagyfőnök ezekben az új dalaiban énekel, ez a csúf tónusú, hamiskás, erőtlen és számos alkalommal autotune-nal a helyére húzottnak hangzó magas erőlködés két-három, az éneket tekintve is régi vágású számot leszámítva (ezúttal: I Think Bad Thoughts, Full Of Regret, Tonight Is Fine) gyakorlatilag elviselhetetlenné teszi a lemezeit. Mert lássuk be: kevés taszítóbb audióélmény van annál, amikor egy énekes folyamatosan, javíthatatlanul a magabiztosan uralt tartományokon túlra próbál átszökdösni.
Ilyen méltatlanság szóba sem jöhet a 90-es évekbeli rock 'n' roll robbanás másik, még ma is aktív vezéralakja, Nicke Andersson (képünkön) esetében, aki mindig is megingathatatlan arányérzékkel és bombabiztos ízléssel megformázott dalokkal volt képes elfeledtetni a hallgatóival, hogy számainak jelentős része bizony gátlástalan tolvajmunka eredménye. Nincs ez másként új zenekara első lemezén sem: az Imperial State Electrickel továbbra is ugyanazt a Kissből, MC5-ból és Sonic's Rendezvous Bandből kikevert, laza retrót játssza, természetesen ugyanolyan hangzással és énekstílussal, mint korábban a Hellacoptersben. A változás a Hella utolsó saját dalokat tartalmazó lemezéhez (Rock & Roll Is Dead) képest csupán annyi, hogy míg ott pár számban soulos fordulatokkal színesítette a szokásos műsort, most a Lennon-McCartney-örökség kizsákmányolásával teszi ugyanezt (az I'll Let You Down refrénje a megtévesztésig tökéletes stílusimitáció). Nem minden szám azonosan szuggesztív, és a vége felé kicsit unalmassá is válik a térden csúszva gitározás svéd hősétől immár sokadik alkalommal ugyanúgy feltálalt menü, de Nicke Andersson legalább azt csinálja, amihez valóban ért, és egy végigvinnyogott Danko Jones-lemez után felettébb tud ennek örülni az ember.
Aquarius, 2010; Psychout, 2010
