Melyik tíz lemezt mentenéd ki egy égő házból? Buta a kérdés? Szerintem is. Ilyen helyzetben tíz lemez kimenekítése irreális célkitűzés. Miközben füstmérgezéstől ájult édesanyánkat vonszoljuk ki a lángok közül, szabad kezünkkel jó esetben egy lemezt, ha sikerülhet felmarkolnunk. Nem tízet, nem ötöt, nem kettőt. Egyetlen lemezt menthetünk csak meg. Én, azt hiszem, a Raw Powert választanám. De melyiket?
*
"Aszfaltgepárd vagyok, a szívem napalmmal tele." A Stooges harmadik lemeze minden ízében tökéletes műremek. Szabálytalan szépségét a kényszer szülte, a felvételek viszontagságai miatt valószínűleg sohasem fogjuk olyannak hallani, ahogyan 1972-ben a CBS londoni stúdiójában megszólalt. Az eredeti keverést Iggy végezte, de nem tetszett a Bowie-féle új menedzsmentnek. Bowie kapta a feladatot, hogy újrakeverje az anyagot, amivel egy (más források szerint két) nap alatt el is készült. Nem jött zavarba, pár hónappal korábban ő volt a producere Lou Reed Transformerének, egy Stooges-remix a Ziggy Stardust amerikai turnéjának szabadnapján simán belefért a programjába.
Bowie verziója viszont a zenekarnak nem tetszett. Művészkedőnek tartották és erőtlennek. És nem szólt rajta a dob meg a basszus. Kis híján beleestek már egy hasonló csapdába az első lemeznél, de akkor John Cale Velvet Underground-ízű keverését még időben korrigálni tudták. Most nem volt beleszólásuk, Bowie változatát ismerte meg a világ, ez a hullámzó, kusza hangkavalkád mutatott példát megannyi fiatal zenésznek, punkoknak, metalistáknak, a zenei zavarkeltők több nemzedékének. Nekik nem volt erőtlen. Sőt. Soha még nem szólt zene olyan kitörő életerővel a pusztulásról. A Raw Power halálközeli élmény, vakmerő kötéltánc a sötétség felett, biztosítóhuzalok nélkül. Harmincpercnyi tömény rock 'n' roll. Dekadens, pusztító és botrányosan szexi. "Táncolj az élőhalottak ritmusára!" Valójában két tizenöt perces dózis, az A és a B oldal szerkezete ugyanazt az egy kemény-egy lágy-egy gyors-egy lassú sémát követi. Egyszerű, mint a fejre esés.
Iggy először állt fel a padlóról - a lemez zűrzavaros hangulatában a második lehetőség optimizmusa a korábbi kudarc miatti kiábrándultsággal keveredik. A sikertelenség és a drogok miatt a Stooges befuccsolt. De új gitárosával, James Williamsonnal feltámasztotta a zenekart, a kemény blues-rockból életveszélyes punkőrjöngésbe váltott, és a David Bowie képében érkező mentőangyaltól lehetőséget kapott az újabb bizonyításra. Bowie legalább kétszer mentette meg az életét, de Iggy megfizette az árát. Ziggy Stardust figurája az ő nevéből és színpadi figurájából született. És azt is le kellett nyelnie, hogy a Stooges utolsó lemeze végül nem az a lemez lett, aminek ő megálmodta.
*
"Vigyázz, édes, nálam a technológia!" A következő évtizedek Iggy szólókarrierjének jegyében teltek. A kilencvenes években aztán újra forogni kezdett a Stooges neve, a grunge-hullám és a nyomában érkező sokadik garázsrockreneszánsz zenekarai előszeretettel emlegették. Alighanem a cicomátlan zenék divatja késztette arra a Bomp kiadót, hogy 1994-ben az addig csak kalózfelvételek formájában létező, Bowie-tól mentes eredeti Raw Power-felvételeket Rough Power címmel piacra dobja. Ez volt az a pillanat, amikor James "Iggy" Osterberg úgy érezte, elérkezett az idő, hogy a becsületén negyedszázada esett csorbát kiköszörülje. A legújabb digitális technikára támaszkodva elkészítette a Raw Power számára hiteles mixét.
Az 1997-es kiadású végleges verzió Iggy szándéka szerint nemcsak a gyatrán megszólaló első cédékiadást helyettesítette, de az eredeti, 1973-as lemezt is. Nemcsak remaszter, de remix is, az eredeti hangsávok vakmerő újrarendezése. Bowie verziója a mániákus gitárszólókra volt kihegyezve, Iggynél a ritmusgitáré a főszerep. No meg az éneké. Minden nyögés, csuklás és nyüszítés visszakerült a helyére, jó hangosan. Az 1997-es mix leteríti a hallgatót, és beledöngöli a földbe. Megjelenésekor a puristák diszkrét fanyalgása mellett nagy ünneplésben volt része. Végre olyan kegyetlenül szólt a Raw Power, ahogy a közönség addig csak a lelki füleivel hallotta. Az aktuális mezőnyben is megállta a helyét. Csakhogy a cédépiacon az ezredforduló környékén eluralkodó hangerőháború hamar megutáltatta a hallgatósággal ezt a digitálisan felturbózott hangzást.
Egyszeriben mindenki a régi, Bowie-féle változatot sírta vissza. És tizenhárom évvel Iggy véglegesnek szánt dobhártyaszaggató Raw Powere után most itt a legújabb verzió. Naná, hogy ez is Iggy bábáskodásával jelent meg, de az eredeti Bowie-féle mixet tartalmazza, végre tökéletes megszólalásban, díszes kivitelben. A körítésre sok szót ne vesztegessünk. Egy 1973. októberi koncertfelvétel a ráadás: Williamson gitárja ugyanolyan halk, mint a korszak legismertebb élő felvételén, a Stooges utolsó koncertjét megörökítő Metallic K.O.-n, és még a vérpezsdítő botrányszag is hiányzik. A nagyon drága Deluxe-változathoz jár még egy ritkaságokkal, alternatív verziókkal teli harmadik lemez, egy Így készült dévédé meg egy korhű kislemez. Semmi életbevágó. A Raw Power a lényeg. Williamson tébolyult gitárja, ahogy Iggy sikolyaival kergetőzik végig a lemezen. Soha nem szóltak még ilyen szépen cédén, a címadó szám előtti böfögés is visszatalált a helyére. A hangzás vadító, és a ritmusszekcióból ugyan továbbra sem sok hallatszik, de a Raw Power éppen tökéletlen gyönyörűségében annyira kábító. Különben meg egy kerek évfordulóra biztosan előkerülnek majd a jó minőségben rögzített basszus- és dobsávok is, és akkor lesz majd egy újabb végleges változat. De annyi baj legyen! Ahogy Williamson mondja az új kiadáshoz tartozó füzetkében: nincs az a keverés, ami ezeket a számokat tönkre tudná vágni.
Sony, 2010
