Ne ragozzuk túl, de ne is kerüljük meg, vannak egyszeri, megismételhetetlen, kegyelmi pillanatok a popban, ahol mindig elkél egy jó krónikás vagy egy-két pontos pillanatfelvétel. Ilyen helyzet a Crowded House-frontember, Neil Finn 7 Worlds Collide projektje is. A gitáros-énekes 2001-ben trombitálta össze első ízben zenészbarátait némi együttzenélésre, hazai pályára, az új-zélandi Aucklandbe. Akkor, nyolc éve leginkább Crowded House- és Neil Finn-dalokról szólt a történet - melléjük járt egy-egy feldolgozás (Smiths és Pearl Jam, például), és persze a már említett, hozzájuk rendelt vendégek: Johnny Marr, Eddie Vedder, Ed O'Brien és Phil Selway a Radioheadből, a Soul Coughingból ismert Sebastian Steinberg és Lisa Germano hegedűs-multiinstrumentalista. Nyolc év elteltével (idén) Finn ismét meghívókat küldött szét a világba, de a meghívás hosszabb időre, három hétre szólt, és más elképzelés inspirálta - a végeredmény pedig ezúttal egy stúdióanyag The Sun Came Out alcímmel (ne hagyjuk ki ezt se: ismét karitatív céllal, ezúttal az Oxfam nevű szervezet javára).
A nyolc évvel ezelőtti program sem volt kutya, de ez az egyébként szimpla és dupla változatban is megjelent lemezanyag természetesen sokkal-sokkal több annál. Egyrészt bővült a vendégek köre - a 2001-es buliban szereplők mellé jött KT Tunstall dalszerző-énekesnő, a Wilco négyhatoda, továbbá Don McGlashan és Bic Runga új-zélandi, valamint Glenn Richards ausztrál dalszerzők -, másfelől színesedett, mit színesedett, bővült a tematika. A szerzők-előadók Finnék aucklandi Roundhead Studios nevű műhelyében új dalokon dolgoztak, tegyük hozzá, elképesztően izgalmas alkotópárokban is - csak hogy néhány kiragadott példát vegyünk: Johnny Marr/Jeff Tweedy, Ed O'Brien/Johnny Marr/Neil Finn/Liam Finn, KT Tunstall/Neil Finn, Glen Kotche/Phil Selway (s azt se felejtsük el, hogy a Wilco tagjai is itt kezdték el írni új, idén megjelent lemezük dalait). A végeredmény pedig éppen az a fajta nélkülözhetetlen pillanatfelvétel, amelyről az elején szó esett. Nem erőltetetten koncepciózus, de kifejezetten koherens lemez. A "valódi örömzene" kifejezést nem szívesen használnám (főként az állandósult szókapcsolat nálunk vérfagyasztó csengése miatt), bár a koncepció maga az együttlét öröme, a közös zenélés és kész; kivételes dalszerzők, zenészek egy időben, egy helyen ilyet bírnak produkálni, hatás, ellenhatás, közös, összeadott, hatványozott szellemi erőfeszítés, ha úgy tetszik. Ami a zenét, a dalokat illeti, azok természetesen a résztvevők zenei világainak ilyen-olyan közös halmazai, uniói, persze a sok-sok meglévő közös nevezővel, megannyi kályhával - mindenki hozta, amije van; klasszikus dalszerzői iskola, amerikai folk-rock, Neil Young-, Byrds- vagy éppen Beatles-hatások, hatvanas és hetvenes évekbeli brit gitárzene, art-pop, pszichedélia, akusztika és gitárexperimentália, okos kísérletezés és üdítő egyszerűség.
Az meg már csak a hab a tortán, hogy több generáció is együtt zenél. Apa, nagybácsi és az ifjak: Neil Finn, Tim Finn, Neil fia, Liam Finn gitáros-énekes és a kisöcsi, Elroy Finn dobos. Apa és fia: Johnny és Nile Marr, Jeff Tweedy és Spencer Tweedy. Vagy hogy a Radiohead dobosa meg a Wilco basszusgitárosa is bemutatkozik énekes-dalszerzőként. S egyáltalán, hogy a lemezt hallgatva tényleg kisüt a nap.
EMI, 2009