Akadnak a poptörténetben bujkáló tehetségek, akik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanatban letarolhassák a világot. Ilyen például hősünk, Andy Butler, aki éveken át ette a tengerentúli house-dj-k korántsem oly keserű kenyerét, közben merő magánszorgalomból tanulmányozta a görög mitológiát, különös tekintettel annak homoerotikus motívumaira. Azután megismerkedett a kiváló angol férfialt vokalistával, Antony Hegartyval, a méltán ünnepelt Antony and The Johnsons énekesével (aki emellett Lou Reeddel, Brian Ferryvel, Rufus Wainwrighttal és a CocoRosie-val is dolgozott együtt), idővel hozzájuk csapódott Nomi, a transzszexuális vokalista, és a határozottan fiús megjelenésű lemezlovas kolléganő, Kim Ann Foxman, akik egyenként is igen figyelemre méltó hangjukat adják a produkcióhoz. A Hercules And Love Affair mindazonáltal sosem jött volna létre Tim Goldsworthy segítsége nélkül: a DFA-főnök és LCD Soundsystem-alapító/-beltag (és eleven intézmény) látott annyi fantáziát bennük, hogy leszerződtesse őket a retró és modern zenék szintézisében utazó, legendás kiadójához, majd kültagként maga is beszállt a csapatba. Előzetesként egy méltán sikeres maxit adtak ki (Classique #2/Roar - ezek a darabok amúgy csak az album amerikai kiadásán lelhetők fel), majd jött az első album, mely egy csapásra ismertté tette a nevüket. Pedig a Butler-Goldsworthy-duó látszólag nem csinált semmi mást, mint visszanyúlt a gyökerekhez: leginkább a diszkókorszak, illetve annak kései, elektronikával, szintetizátorokkal dúsított (többek között new wave/szintipop/italo előadók által favorizált) vadhajtásai, valamint az ennek romjain építkező korai, chicagói house inspirálta őket. A végeredmény mégsem lett holmi bárgyú retrólemez - erőteljes mai hangzást munkáltak ki, amely szinte senkit sem hagy érintetlenül: sokan rajonganak értük, míg mások (számos, néha zenén kívüli okokból) ki nem állhatják munkáikat.
Márpedig aki zsigerből elutasítja őket, az egy kifejezetten izgalmas zeneanyagot mulaszt, ráadásul igazolatlanul: precízen megkomponált basszus- és dobtémákat, kellően hatásos szintihangokat, megfelelő helyen elsütött vonós hangmintákat és számos zenész (elsősorban fúvós) közreműködő és persze a vokalisták produkcióját. Mindegyikük a maga sajátos tónusán szól: az Antony hangjából áradó melankóliát jól ellensúlyozza Nomi némiképpen Alison Moyet-t idéző orgánuma, de az igazi meglepetés Kim Ann Foxman, aki például az egyik legszebb számhoz, az Athene-hez adta a maga kissé törékeny, mégis végtelenül kifejező hangját. Ráadásul a látszólag homogén forrásvidék és koherens alkotói metódus dacára valamennyi darab egyedi, jól megkülönböztethető alkotás, éppen ezért a Hercules-album meghallgatása valóságos panorámaélményt kínál: szinte tapintható, miként ér össze a múlt egy jelentős szelete a jelennel. Jól megfér egymás mellett a You Belong retro-house-a, a szuper diszkósláger Blind (mindkettő Antonyval), a már említett Athena lépkedős basszusos grúvja, a szintén Kim Ann Foxman által előadott, szomorú szerelmes, lassú tempójú Iris, vagy a záró True/False, Fake/Real határozottan a jelenben gyökeredző robotritmusa. Nem tudjuk, hogy valóban ez lesz-e az év tánclemeze, ahogy azt már számos adoráció állítja, mindenesetre kevés ennyire emlékezetes produkciónak lehettünk fültanúi eddig.
DFA/EMI, 2008
