Ha ezt a két (összecsomagolt) lemezt az elején akarjuk kezdeni, Nick Cave-ben érdemes visszapörgetnünk 1996-ig. Gondolom, emlékeznek: a The Boatman's Call album állt össze abban az évben, csupa meghitt és Cave zongorájára központosított dal - új irányt szabva az életműben, megosztva a rajongókat, s egyszersmind átrendezve Cave és kísérőzenekara (a Bad Seeds) viszonyát. A négy évvel későbbi No More Shall We Part, ha kisebb-nagyobb "engedményekkel" is, de ugyanezt az utat járta, a tavalyi Nocturama viszont éppen ellenkezőleg: azzal az igénnyel jött létre, hogy éppúgy zúzzanak együtt, mint hajdanán, Cave korábbi társasága, a Birthday Party korában. Ez a lángoló időutazás nemcsak azt igazolta, hogy a csöndes családi életbe bonyolódó Cave lelke mélyén bármikor beizzítható egy időzített bomba, de azt is, hogy a Bad Seeds ugyancsak készen áll... Egyedül Blixa (Bargeld, a gitáros) nem találta már a helyét, ő végül - éppen húsz év múltán - kiszállt.
Az Abattoir Blues és a The Lyre Of Orpheus ennek az újonnan felpörgött zenekari alkotóláznak a szülötte. A producer Nick Launay - aki anno a Birthday Partyval is tevékenykedett - egy kis szolid párizsi stúdiót választott hozzá a hatvanas-hetvenes évekből ottragadt felszereléssel; a hegedűs-buzukis-mandolinos Warren Ellis, a basszeres Martin P. Casey és a dobos Jim Sclavunos ott csapott Cave-vel a kották és a húrok közé, kezdetben csak így négyesben. Cave most nem kész dalokat, hanem csak vázlatokat hozott, azokba folyhattak bele az urak. Hét dalt közösen jegyeztek végül - a korábban megkerülhetetlen Blixa és Mick Harvey távollétében -, különösen Ellisen hallani, hogy kulcsfigurává nőtte ki magát. (Blixa helyére különben nem kerítettek új gitárost, hanem Harvey pótolta, és alighanem Ellis is ebből a megfontolásból ragadott buzukit meg mandolint. Egy új igazolásra mindenesetre sor került: James Johnston orgonista, a Gallon Drunkból.)
Lévén a két lemez időtartama alig több mint nyolcvan perc, éppenséggel kivághattak volna egy számot, s máris "megúszták" volna egyetlen koronggal. Én akár többet is tudtam volna javasolni, csak hát másról volt szó, egészen. Tudniillik amikor a számokat szortírozták, az tűnt ki, hogy nem is egy "dupla", hanem két albumra való született. Kétféle albumra való, hogy még pontosabb legyek. És az is nyilvánvaló volt, hol húzódik a választóvonal: az egyik kupacban a maga drasztikus módján Jim Sclavunos, a másikban pedig a jóval lágyabb Thomas Wydler dobolt. Szögezzük hát le: az Abattoir Blues a nyersebb, a The Lyre Of Orpheus pedig a kifinomultabb dolgok csokra, anélkül persze, hogy merev határoktól, csináltságtól kellene tartani.
Mindabból, ami a dalok hangvételében nóvumnak tekinthető, egy gospelkórus - illetve úgy egyál-talán, a vokalisták - térnyerése türemkedik ki, mindabból pedig, amit ismerősnek érzünk, szinte az összes Cave-albumhoz vezet leágazás. A címadó The Lyre Of Orpheus bluesát mintha a The Firstborn Is Dead albumról szalajtották volna, a Babe, You Turn Me On a kissé uncsibb The Boatman's Callt idézi, a Spell a fenséges Let Love Inre emlékeztet, míg a tomboló Get Ready For Love a Nocturamából keveredett elő és így tovább. Azzal a felkavaró-pusztító szenvedéllyel, ami a korai Cave-lemezeket - vagy ha úgy tetszik: az akkori életét - jellemezte, persze nem szolgálnak ezek a dalok, de én ezt nem is tanácsolnám a szemükre vetni. Egyrészt butaság lenne, amúgy meg mindkét albumból kiemelhető három-négy olyan szám, amely így, "könnyedébben" is rendkívüli. S amely nem engedi, hogy elfeledjük: a rockzenében továbbra is nagyon-nagyon nehéz Nick Cave-hez hasonló nagyságrendű figurákat találni.
Marton László Távolodó
Mute/EMI, 2004
