Odáig lehetnek az arab tánczenék rajongói: a három legnagyobb rai sztárnak szinte egyszerre jelent meg új albuma. Utoljára 1998-ban érezhettek így, amikor 1, 2, 3 Soleils címmel közös koncertlemezt készített Rachid Taha, Khaled és Faudel. Az éppen feltörekvõ Faudelt ugyan csak merõ jóindulattal lehetett csillagnak tartani - a fene sem értette, hogy mért nem Cheb Mami a harmadik -, de hát a tehetséggondozásnak is megvan a maga bája. (Arról nem beszélve, hogy Khalednek kõkemény riválisa a hátrányos helyzetû Mami, akit úgy könyveltek el, hogy csak "herceg" lehet, ha egyszer Khaled a "király", és hiába szorongatja, nem jön össze a robbantás. Ráadásul nem is ahhoz a kiadóhoz tartozik, mint Khaled, Taha és Faudel, vagyis adminisztratíve is macerás eset.)
Ennyit elöljáróban, mondanám, de valamit még tisztáznunk kell. Az arab tánczenének e megkülönböztetett "csillagai" nem feltétlenül azonosak a mûfaj fajsúlyosabb elõadóival. Azokról van szó inkább, akik Franciaországba települve százezres példányszámú lemezekig vitték, s így - ha az univerzális popzene által kicsikart engedményekkel felhígítva is, de - széthintették a világban a rai gyökerét.
Ez a rai természetesen már messze nem az, ami a múlt század közepén komoly társadalmi szereppel bírt, "indulókkal" szolgálva az algériai függetlenségi háborúban, majd a marxista kormány ellen forduló fiatalok megmozdulásaiban. Mégsem tûnt el
a rebellis
jellege nyomtalanul, hiszen mint tudjuk, Khaled a mai napig fenyegetettségben él, amiért (meglépve a katonai szolgálat elõl) egy másik hazát és abban olyan "eretnek" életmódot választott, amit az iszlám fundamentalizmus nem tolerál. De Tahának sem lehetett könnyû, csak neki a francia hatóságokkal adódott baja: húsz évvel ezelõtt azért hozta össze a Carte de Séjour nevû zenekarát, hogy ki-állhasson a bevándorlók jogaiért, illetve a szélsõjobb propaganda ellen. Ehhez képest Cheb Mami lépései egészen simának látszanak: õt elsõsorban az tántorította el Algériától, hogy a helyi zeneipar nem ismerte sem a jogdíjakat, sem az igényességet, s az egy szál szintire berendezkedett olcsó kazettáktól kiütést kapott.
A gond csak az, hogy Mami Európába átmentett mûvészete sem tükrözött jóval súlyosabb ambíciókat annál, mint hogy be kéne futni. Persze gyönyörû a hangja, és mindig is pompásan használta - tizennégy évesen nem véletlenül nyert ezüstérmet egy televíziós versenyen, újabban pedig nem véletlenül közösködött vele Sting vagy Nitin Sawhney. De nincs mese, azért szigorúan popzene az, amivel próbálkozott. Egyszer láttam Marseille-ben: füstgépek beizzítva, francia csávók tépték a szintetizátorokat, a színpad elõtt lázas francia kislányok csápoltak, csak éppen az nem tûnt ki, hogy arab muzsikát hallani. Ahhoz a lehangolódáshoz képest a Live Au Grand Rex 2004 most több mint vállalható, elvégre Maminak közben néhány stabilabb slágere is született: itt van a Sting-féle Desert Rose, aztán vagy öt szám a Meli Meli albumról, no és több olyan színfolt is felvonult duót énekelni, mint Susheela Raman, Enrico Macias vagy Mouss & Hakim - Zuccheróról ugyan lemondanék. És hát Mami hangja, az tényleg... Szóval végül is: oké. Aki nem hiszi, járjon utána: ez tényleg
egy dobogós
korong; más kérdés, hogy a trónfosztáshoz kevés.
Pedig az új Khaled sem az igazi. Megbízható, igényes, de nem átütõ. Azt mindenesetre fölöttébb díjazom benne, hogy olyan sok színbõl keveredett ki: az édeskés "ötórai tea"-illattól a gagyis diszkózásig vagy Maurice El Médioni kávéházi zongorájától a klasszikus arab vonósokig. Khaled életmûve eddig sem korlátozódott a rai-popra, de egy lemezen ennyi mindent még nem hallottam tõle Algériáról. S talán arról sem, hogy mennyire múlik az idõ - tessenek csak nézni, Khaled régen látott harmonikája, de még (a producer) Don Was is elõkerült, pedig már vagy tíz éve nem akadt egymással dolguk. És mégis, ez a gondos változatosság csak ahhoz volt elég, hogy a Ya-Rayi kellemes háttérzenévé váljon, de szárnyat ettõl még nem kaphatott. Ahhoz kellett volna két-három kiütközõ szám.
Olyannal, igaz, Tahánál sem találkoztam, de összességében azért a Tékitoi tetszett a legjobban. Az utóbbi években Taha háromféle zenét produkált. A legnagyobb sikere kilógott a sorból: az akusztikus-tradicionális Diwán albummal az arab klasszikusok elõtt hajolt meg. Az azt követõ Made In Medina rai-rockját átszõtte a techno, pedig nem kellett volna, mert a szellemtelenségével hazavágta, de most a Tékitoival nincsenek ilyen gondok: Taha hazatalált végre. A fõ csapás iránya újra a - Carte de Séjourt idézõ - rai-rock, tele lendülettel, nyerseséggel, energiával; az egyszerû dallamok mélyén azonban egy csomó finomságot is találni. Egyiptomból importált vonósokat és ütõsöket, a rai távoli emlékeit idézõ fuvolát, de sokat látott kézben van az összes hangszer - a billentyûknél Brian Eno, hogy csak a legmeglepõbbet említsem. Szóval mintha kellõképpen letisztult volna az emberünk. Én legalábbis már-már odáig lehettem vele.
Marton László Távolodó
Cheb Mami: Live Au Grand Rex 2004, EMI, 2004; Khaled: Ya-Rayi, AZ/Universal, 2004; Rachid Taha: Tékitoi, Barclay/Universal, 2004