Aznap, amikor az eltérített gépek romba döntötték Amerika nagyságának jelképeit, Laurie Anderson épp Chicagóban lépett fel. Aztán Toronto, Boston, Washington, Philadelphia, végül New York, a tragédia nyolcadik, kilencedik napján. Felmenni a színpadra, miközben néhány utcával arrébb még füst gomolyog, szórakoztatni a közönséget. Mondani valamit, mert várják.
"Zenénket ma este annak a mindannyiunk számára adódó nagy lehetőségnek akarjuk szentelni, hogy elkezdhetjük igazán megérteni az elmúlt néhány nap eseményeit" - e szavakkal kezdődik a két koncert anyagát rögzítő dupla album. Ami nemcsak az alkalom kivételessége miatt tér el Laurie Anderson minden más lemezétől, hanem azért is, mert soha nem adott olyan koncertet, mint a többi, új lemezét bemutató zenész: addig minden új műsora teljes multimédia-egész volt, régi dalok előadása föl sem merült. Most viszont, a próbák közben, részben élettársa, Lou Reed ösztönzésére, elővett néhányat, miért is ne. Zenészei (Skúli Sverrisson: basszus, harmonika; Jim Black: dobok; Peter Scherer: billentyűsök, samplerek) megtanulták őket, hozzátették a maguk ötleteit, hogy még jobban passzoljanak a friss darabokhoz, aztán hadd menjen.
S akkor fölszálltak azok a gépek. A régi dalszövegek pedig egy csapásra akkora találatot kaptak, amekkorát még maga Laurie Anderson sem kivánhatott nekik.
"Üzenetem van számodra. Jönnek a repülőgépek. Készülj. (...) Itt jönnek a repülők. Amerikai repülők. Made in America. Dohányzó vagy nem dohányzó? És a hang így szólt: sem hó, sem eső, sem éji homály nem akadályozhatja meg, hogy ezek a futárok sebesen végigjárják kijelölt útjukat." (O Superman)
"Tudod. Te is lehetnél. Égszínkék az ég. Ma éjjel kint vannak a műholdak. (...) Én - én úgy érzem - úgy érzem, mintha - egy égő épületben lennék - és mennem kell." (Let X=X)
"És ha ez egy mérges isten műve, akkor bele akarok nézni a mérges arcába. Nincs többé tiszta föld. Nincs többé biztos hely." (Love Among The Sailors)
Egyszerűen félelmetes, hogy ilyen áron lettek "aktuálisak" régi dalok. Nem tudom, talán csak belemagyarázom, de mintha ezt a döbbenetet érezném Laurie Anderson énekében is. Mintha épp ettől lenne tőle szokatlanul szenvedélyes, már-már zavaróan túlfűtött, ahogy a hangját remegteti. De ezek csak pillanatok, ez pedig fölösleges fanyalgás, akár a húsz évet átfogó életmű felől nézzük, akár az áldozatok ezrei felől, akik végig vele voltak aznap este a színpadon. És hozzá kell tenni, hogy minden megrendültsége ellenére sem hagyta otthon a rá jellemző filozofikus humort: Laurie Anderson egy-egy történetével még ilyen körülmények között is képes megnevettetni közönségét. Túlélő a túlélőket.
Szőnyei Tamás
Nonesuch Records/Warner Music, 2002
