Ennek nyomán ha az új lemezt maliciózus tömörséggel kellene jellemezni, akkor elmondhatnánk, hogy a zenekar fejlődése már abban tetten érhető, hogy az eddigi The Hope Conspiracy-átemelések helyett inkább Coalesce-riffek adják a kellemesebb részeit, ami önmagában is elismerésre méltó technikai fejlődést jelent. De azért ne legyünk ennyire igazságtalanok: a Dreamers & Deadmen nem lopás, hanem ugyanolyan lenyomat, mint a Loser`s Intuition, csak éppen egy másik, újabb irányzaté, és sokkal jobb kivitelezésben. Amolyan southern rock & roll és modern metálelemekből összerázott keverék ez, hardcore-attitűddel, és mint ilyen, nem rosszul összerakott munka. (Aki ebből a műfajból az igazán kiváló munkákra kíváncsi, forduljon bátran például a már említett Coalesce vagy a Zao utolsó lemezeihez.)
A két zenekar közötti családi összefonódás azonban a Burnt by the Sun felől nézve válik csak igazán furcsává, hiszen ez utóbbi formáció kétségkívül az egyik leginnovatívabb zenei koncepciót tudhat-ja magáénak: előző lemezük, a Soundtrack to the Personal Revolution máris az extrém zene egyik friss klasszikusának tekinthető. Amíg az első EP-n (Burnt by the Sun) egyszerűen csak megcsillogtatták pofátlanul virtuóz hangszeres tudásukat, és állást foglaltak a globalizációellenes mozgalom egyes törekvései mellett, addig a Soundtrack... az iskolapéldája annak, hogyan is kell és lehet megalkotni egy eredeti, végletekig összetett, de mégis felfejthető kompozíciót. A tömör, egy tömbből faragott egység szinte megbonthatatlannak tűnik, csak az egész részeiként, kontextusukban nyernek értelmet az egyes tételek.
Éppen ennek a bonthatatlannak tűnő egységességnek a hiánya az, ami sajnos hiányzik a The Perfect...-ből, de részben talán kárpótlást nyújthatnak ezért az önállóbb számok összetett, felfejlődő alakzatai. A Forlani például szinte a sűrítménye lehetne a csapat zenéjének: egy játékos, rockabillys hangulattal induló, majd egy amolyan fegyelmezett, hideg káoszba torkolló szer-zemény. Az új lemez széttartóbb, lazább szerkezetét érdekesen ellenpontozza még a dobok koncentráltabb, sűrűbb jelenléte, a svéd extrém-metál nagyság Meshuggah dobosának technikájához hasonlító, rejtetten komplex ritmusszerkezeteivel.
A Nora érzelmes, a célnak megfelelő szövegeivel szemben a Burnt by the Sun továbbra is a programszerű, egyértelműen politikus üzeneteket részesíti előnyben. A The Perfect... rámutat az ideák elérhetetlenségére és arra, hogy ez nemcsak elméleti paradoxont jelent, hanem alapot a valós manipulációhoz, lehetőséget a demagógiára. Ez "az emberi észlelés tragédiája" - hirdeti a lemez mottója, és hogy (többek között) a tökéletesség elérhetetlenségének tudomásulvételére való felhívás nem esztétikai, hanem politikai tartalommal bír, azt a Nora kétségkívül legalább szorgalmas legénysége sajnálhatja a leginkább.
Tófalvy Tamás
Relapse, 2003; Trustkill, 2003
