Az And All That Could Have Been, a Nine Inch Nails első koncertlemeze (amelyet a Fragile turnéján rögzítettek Amerikában) sem az a magasság, de mindenképpen érdekesebb darab. Az alapállás szerint ugyanis az NIN egy vérbeli stúdióprojekt: Trent Reznor s a körötte sertepertélő programozóhadak hosszú hónapok során összefabrikálnak egy csokornyi hangszörnyet, amelyek hagyományos felállással (kétkezű dobos, villanygitár, dobozos sör) színpadra állíthatatlannak tetszenek. Hanem aztán mégis. És ezt nagyon lehet bírni, lévén itt szó nincs arról a hervasztó módszerről, amikor egy indusztriális vagy tánczenét művelő társaság úgy kíván "élő" koncertet adni, hogy az alapok megszólaltatását DAT-kazetta intézi el, majd arra gitározgatnak rá a tagok - már ha nincs túl meleg a teremben.
A Nine Inch esetében öt darab irgalmatlanul jó zenész gyötri hangszerét, hogy kipréselje belőle mindazt, ami ezen a rendkívül szépen szóló CD-n hallható (van video- és DVD-változat, ott mindez meg is figyelhető). Szerintem a Pretty Hate Machine - hangszerelésében ma már csöppet porosnak ható - nótái jártak a legjobban, a Terrible Lie-tól például a falat ki lehet fejelni. S ugyan Trent Reznor ma már távolról sem az a színpadromboló ipari punk, aki a hajuknál fogva vonszolja körbe zenészeit a deszkákon, azért ha arról van szó, ma is képes jól irányzott indulattal bélelni dalait - a March Of The Pigs vagy a Gave Up sűrű, könyörtelen perceire gondolok elsősorban. Másutt meg (The Great Below, Hurt) a visszafogottságba burkolt érzelemdússág szül kiemelkedő pillanatokat.
Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy ez itten egy tüchtig kis besztof, szó se róla, tizenhat méregerős számmal, amelyek mindegyikét ismerjük már unásig, csak most három hanggal többet szólózik a gitáros, kettővel kevesebbet üt a dobos, a refrént meg ezrek éneklik.
Greff András
Universal, 2002
