Noha tavaly is tolongtak a régi hősök a "visszatérés" feliratú ajtónál, a legemlékezetesebb come back Morrissey nevéhez fűződik. A The Smiths egykori énekese hét év szünet után jelentette meg új albumát, és ezzel valóságos őrület-be kergette Nagy-Britanniában a kedves hallgatókat. A You Are The Quarryt minden idők legjobb Morrissey-lemezének kiáltották ki, percek alatt a listák élére került, mint ahogy az összes kapcsolódó kislemez is, és természetesen a turné sem maradt el. Hogy mi történt a színpadon, most két lemez is dokumentálja: a Live At Earls Court dalait Londonban rögzítették karácsony előtt, míg a Who Put The M In Manchester című DVD-n a nagy hazatérésnek lehetünk tanúi: Morrissey tavaly májusban, szülővárosában adott születésnapi koncertjét láthatjuk-hallhatjuk. Természetesen nem ugyanazok a dalokkal. Az előbbin egy sor különlegesség - köztük Patti Smith Redondo Beach című száma, vagy a csak kislemez B oldalon megjelentetett Munich Air Disaster 1958 és a Friday Mourning - is helyet kapott, míg a manchesteri album valószínűleg sokkal hitelesebb turnéanyag, és nemcsak a látvány miatt. Mindkét lemezen egy sor The Smiths-szám is hallható, Morrissey 1993 után megjelent szólólemezéről viszont egy sem, és a korábbiakról is alig-alig.
Persze az alapot a You Are The Quarry legnagyobb slágerei jelentik. A First Of The Gang To Die, a Let Me Kiss You, az I Have Forgiven Jesus és az Irish Blood, English Heart pompás dalok, simán a nyolcvanas évek legnagyobb brit rockhimnuszai közé hazudhatnánk őket. Csakhogy közben a szerző sötétkék alpakazakóban, Las Vegast idéző, hatalmas, villogó, vörös Morrissey felirat előtt lendül akcióba, leginkább a középkorú Johnny Cashre hasonlít, ráadásul olyan a mozgása, mint egy hazai alternatív zenekar gátlásos énekesének, aki néhány pohárral többet ivott a kelleténél. Amikor pedig a manchesteri koncert nyitószámaként felcsendülő "Gang" alatt a kamera a hűséges gitáros Alain Whyte géppisztoly alakú gitárjára téved, úgy tűnik, valami rock and rollos svindli készül.
Mégsem beszélhetünk manipulációról, pláne csalásról. Húsz évvel ezelőtt minden bizonnyal elszomorító lett volna, ha a legjelentősebb brit énekes ezzel áll elő, csakhogy húsz évvel ezelőtt még nem akadt olyan borúlátó koncertlátogató, aki sejtette volna, mit hoz a jövő, mivé fajul mindaz, amiben egykor hitt. És persze húsz évvel ezelőtt Morrissey sem 46 éves volt, akkor még idézőjelek nélkül is énekelhetett fejhangon, játszhatta a trubadúrt, forradalmárt. Most viszont nagyon kellenek az idéző-jelek, ezek nélkül valószínűleg kínossá válna az egész. Morrissey legnagyobb érdeme, hogy képes végigmenni a hajszálvékony dróton, az önirónia, a realizmus, a férfiasság és a rockbálvány szerepe nemhogy kioltaná, sokkal inkább kiegészíti egymást, sőt egységes egésszé formálódik. Ehhez hasonló arányérzékről eddig csak David Bowie tett bizonyságot, bár nála a határok sokkal szűkebbek: Morrisseyval ellentétben ő például sohasem vetkőzne le és dobná a közönség közé az ingét. Különösen, ha pocakot eresztene. De Morrisseynál ez is belefér, sőt kifejezetten elegánsnak tűnik.
- legát -
Sanctuary Records/CLS, 2005
