Vannak esetek, amikor első pillantásra valószínűtlennek tűnő kombinációkról derül ki, hogy igenis életképesek, s vad, szinte micsurini logikájú hibrideknek tapsolhat a kifinomult publikum. Itt van például Kelley Polar, akinek még az életrajzát is mintha egy sztrájktörő forgatókönyvíró vetette volna papírra - merő unalmában. Pedig nyilván szóról szóra igaz, hogy Dubrovnikban született bő három évtizeddel ezelőtt, diplomata szülők gyermekeként, hogy zenei képzését diszkórajongó nővére vette a kezébe, mikor Kevin még csak hároméves volt és persze csodagyerek - már ekkor komponált, persze szimfonikus (!) űrdiszkószámokat. Később jöttek a klasszikus zenei tanulmányok, zongora- és hegedűleckék, végül tizennyolc éves korában megnyerte a William Primrose Nemzetközi Hegedűversenyt, s kisvártatva bekerült a világhírű Juillard zeneiskolába, ahonnan azonban 2004-ben kimaradt mint notórius renitens (amúgy most is hegedül az Apple Hill Chamber Players nevű kamarazenekarban, mely előszeretettel lép fel a Föld konfliktuszónáiban - a Közel-Kelettől a Kaukázusig). Kis csapatával (Kelley Polar Quartet) már 1998-ban csatlakozott Morgan Geist és Darshan Jesrani house-formációjához, a Metro Areahoz, akikkel számos közös felvételt dobtak össze, sőt együtt is turnéztak - emellett kvartettként is kiadtak vagy három igencsak sikeres, szerves-akusztikus nu-disco/house-t tartalmazó EP-t. Négy évvel ezelőtt feloszlatta a bandát, otthagyta a bűnös várost, s leköltözött vidékre, New Hampshire-be, ahol - hosszú szőrű skót marhái pesztrálása mellett - nekifeszült szólómunkáinak, melyek Morgan Geist aktív produceri közreműködése mellett s az ő Environ kiadójánál jelentek meg. Már első, Love Songs Of The Hanging Gardens (2005) című albumával is jelentős sikert aratott, új lemeze pedig igazi öröm a fülnek és a léleknek - finoman szembefeszül a trendekkel, melyek amúgy is oly változékonyak, s egyben arra kényszerít, hogy máshogy gondolkodjunk az elektronikus popzenékről, mint eddig.
Ha előképzettsége olvastán valamiféle teknósított vonógyalázásra gyanakodnánk, gyorsan meggyőződhetünk arról: súlyosan tévedtünk. Kelley Polart mindenekelőtt a tökéletes, s ha tetszik, metafizikus elektropop- és űrdiszkó-univerzum megalkotása izgatja - a hegedűnek pontos helye van e zenei világban, amiként a hetvenes évekbeli, klasszikus diszkódolgokban. Polar játéka ehhez igazodva tökéletesen, sohasem tolakodó módon belesimul kompozícióiba, s pontosan így teszi hangzásban és zamatokban gazdaggá. Munkái nem csupán jó ízléssel, precízen, sok rafinériával kidolgozott szintivarázslatok (bár már annak is tökéletesek), hanem igazi dalok, melyeket a jó előadói tehetséggel is megvert Polar s rejtélyes kísérője, bizonyos Claire de Lune hatásosan "ad el" nekünk. Polart ráadásul határozott ontológiai, kozmológiai, természetfilozófiai problémák izgatják - s az entrópia, a szinuszhullámok, a szatellitek vagy az eleai Zénón csak elsőre tűnik morbid témaválasztásnak: Polar végtelen türelemmel és kellő visszafogottsággal rendezi el monomániáit, s végül pontosan ezért lesz oly kerekre sült az egész produkció.
Environ/Neon Music, 2008
