Zene

Tavaly májusban Dömsödi Zsolt munkái láttán még a nemzetközi kortárs grafika nagyjai is felkapták a fejüket. Dömsödi - akkor még a KREA grafikushallgatója - első helyezett lett a londoni Curzon Cinemas, a Don't Panic és az amerikai Fangoria magazin szervezte, A Night with George A.

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.

Közhely, hogy a tömegkultúra és a "magas művészet" között képlékenyek a határok, s az is, hogy a kortárs képzőművészek gyakran nyúlnak a populáris vizuális kultúrában alkalmazott eszközökhöz. A reklámok, plakátok, filmek képi toposzai kimeríthetetlen forrásnak tűnnek, a kérdés csak az, hogy a művész csupán használja és alkalmazza a bevett formát, vagy kritikusan reflektál a kliséhez tapadó "üzenetekre".

Olvasnak-e az uralkodók? Nem, az uralkodók bevonulnak, megnyitnak, szalagot vágnak át, beszédet tartanak, bejelentenek, kinyilvánítanak, üdvözölnek, háborút indítanak, békét kötnek, nemritkán megistenülnek, és néha tökké változnak, mint például Claudius római császár. Vagy mégis olvasnak? És ha olvasnának, milyenné válnának ők maguk? Módosulna-e az a hatalmi kör, az a kisvilág, amelyben roppant horderejű döntéseket hoznak napra nap olyan hatalmasok, akik soha életükben nem vettek kezükbe szépirodalmat? És milyenné válna a nagyvilág, amely a hatalom birtokosainak döntéseit kénytelen elszenvedni, ha a hatalom ismeretséget kötne a szellem szférájával?

A fantasy lenyomta Ivanhoe-t, semmi kétség: a globális felmelegedés végleg taccsra tette a jégmezők összes megmaradt lovagját. Mindez alkalmasint monetáris okokra vezethető vissza, középkori kalandfilmet forgatni majd' annyiba kerül, mint valami ködös marhaságot mindenféle cifra szerzetekről, hülye nevű, ecsetfülű, nyilazó hermafroditákról, kaporszakállú, csuhás falvédőfigurákig.

A vámpírok újrafölfedezése az Egyesült Államok válasza a brit varázslódömpingre: legalábbis a Harry Potter óta mind népszerűbb fantasy irodalom frontján. Az amerikai vampirológusok mindenesetre nem sokat vacakoltak, ezerszer bizonyított tinisztorikat (első szerelem, örök barátság stb.) játszatnak el a szerencsétlen vérszívókkal.

Történhettek volna olyan dolgok, amik megakadályozhatták volna, hogy Alan Wilder 16 év után ismét színpadra álljon, de az izlandi vulkánkitörés és az ennek következtében elrendelt repülési tilalom nem tartozott ezek közé: miután kiderült, hogy az értelemszerűen megnőtt jegyigénylés miatt vonattal sem tud jönni, fogta magát, és elvezetett Londontól egészen Budapestig. A Diesel ezen a péntek estén úgy nézett ki, mint a PeCsa egy átlagos Depeche Mode-klubesten: többnyire ugyanazok a tetőtől talpig feketébe öltözött fanatikusok telítették meg roskadásig a nézőteret, és rendkívül hálásak voltak, amikor színpadra lépett a közel két napja ébren lévő Wilder, valamint fizikatanár kinézetű társa, Paul Kendall.

A popzenében bármi megtörténhet. Például az is, hogy világra szóló sikert arat egy dal, amelynek egy részében csak kappanhangon elővezetett dudorászás van.

A James Cameron által majd' három évtizede feldobott, folytatásokban, utánzatokban és tévésorozatokban tovább boncolgatott "Az emberek vagy a gépek győznek?" kérdését végre-valahára megválaszolta valaki: a rongybabák. Azaz csak első blikkre rongybabák ők, valójában különböző fém- és favackokból összetákolt, zsákvászonnal burkolt, kedves kis lények, akik pechjükre a nagy világégést követően kénytelenek intézni ügyes-bajos dolgaikat.

2006-ban a Pitchfork honlapján volt egy interjú a svéd elektropopduóval, amelyben a következőket jelölték meg hatásaikként: David Lynch, Aki Kaurismäki, a koreai filmek, a Trailer Park Boys zenekar, a Donnie Darko című film és a Doom játéksorozat. Amennyire széles ez a paletta, anynyira bátor, perverz és előremutató a zenekar munkássága - most például egy egészen bizarr, Charles Darwin fő művéről, A fajok eredetéről szóló elektro-operalemezt készítettek.

Lynn Barber brit újságírónő kedvenc időtöltése a madárlesés. Ha erről ír, ami könnyen megeshetett volna, hisz' eredetileg erre kérte fel egy angol magazin, nyilván abból is valami személyes és érdekfeszítő kerekedik, legfeljebb nem Nick Hornby, hanem David Attenborough készít belőle filmet.

A lengyel születésű, de gyerekkorától német környezetben felnőtt (mostanság éppen Kölnben élő és alkotó) Babicz rég ismert delikvens a nemzetközi techno/house világban. A kilencvenes évek elején, még Rob Acid (továbbá Acid Warrior, Department of Dance, s valahány név a naptárban...) álcájában sikerrel aknázta ki az acid house hullámot, s teremtette meg saját legendáját.

Már ötkor ott topogok a hajón: várjuk a mai improvizatív dzsessz királyát, Ken Vandermarkot és társát, Paal Nilssen-Love-ot. Ám kiderül, hogy amerikainak se mindig jó lenni, a magyar-román schengeni határon például biztosan nem. Az amerikai követség végül közbelép, de a késés miatt már csak a koncert után lesz valamicske interjú. Nem baj, Grencsóék remek koncerttel nyitják az estet, és legalább ott vagyok a zenészek megérkezésekor: látom a backstage-ben, hogy ez már tényleg a tisztaelméjű dzsesszmuzsikusok kora.

Egyesek szerint Brooklyn metróval, mások szerint viszont a filmművészet eszközeivel közelíthető meg a legjobban. Aki az utóbbiakat választja, még nem biztos, hogy lemondott a tömegekkel való együttmozgásról, hisz a hely fotózkodásra mindig kapható szelleme csak úgy vonzza az autentikus utca- és/vagy dohányszagra vágyó filmeseket. Antoine Fuqua életművét épp az ilyen erős, autentikus, utcaszinti kipárolgások lengik körül.