Zene

Itthon mostanában sokat beszélnek a fizikai színházról. Nem firtatom, miért és miért most - a fővárosi egyetemen mindenesetre lett egy olyan szak, amit így hívnak. Leginkább valami olyasmiről lehet szó, hogy néhányan nekiálltak lebontani a hagyományos tánc- avagy mozgásszínházat és az ugyancsak hagyományos színházat elválasztó falat, bár ennek létében sem vagyok nagyon biztos, így most a nemlétében sem. Azt viszont eszembe sem jutna tagadni, hogy léteznek olyan produkciók, amelyekben a fizikum, a test nyelve nagyobb szerepet visz, mint a beszéd - akár azért, mert az előtérbe nyomul, akár azért, mert a háttérbe húzódik.

Márffy Ödön életműve első pillantásra az, aminek hirdetik: szín, fény, ragyogás. Más szóval par excellence festőiség, szakmai siker, polgári életöröm. A műkereskedelem és a szélesebb nagyközönség egyik kedvenc festője derűs és problémamentes művészként él a köztudatban, aki nem volt szélsőségesen modern, csak annyira, hogy a műkedvelő sznobizmusnak még éppen imponáljon.

Nekem ne mondja senki, hogy a világ nem változik. Gondoljunk csak vissza, mi számított az unalmas, már nem fiatal férfi legfőbb mozgóképes ismertetőjelének harminc évvel ezelőtt? Nyilván a hajháló és a zoknitartó (jó ég, mi mindenre volt képes ezekkel a rekvizitumokkal Ugo Tognazzi!).

A rendszerváltás megcáfolhatatlan eredménye, hogy a magyar turista ma már oly gyakran utazik az észak-afrikai turistadiktatúrába, mint a hetvenes években, Lelle alsóra SZOT-beutalóval. Tunéziában körülbelül ugyanekkor döntöttek az idegenforgalom fellendítéséről, és a nyitás jegyében örömmel fogadtak mindenféle stábot.

Martijn, Nik és Thijs, a három holland zenemunkás még a groningeni egyetemi évek alatt ismerkedett meg, amit hamarosan közös barkácsolás követett. Nem is bírtak leállni: az utóbbi hét évben valami elképesztő mennyiségű megjelenést produkáltak - népszerűségük pedig nőttön nőtt, többek között kis hazánkban is.

Kell-e mondanom, ez is magyar. A Daktari.

című művét rendezte meg Andrej Süerban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban - színpadra vitte a filmet. Ennek kockázatáról maga is vall a műsorfüzetben - mi meg látjuk magunk előtt, a vendégjáték helyszínén, a Pesti Magyar Színház stúdióvá alakított színpadán.

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy az amerikai Ry Cooder és a mali Ali Farka Toure tizenhat évvel ezelőtt megjelentette a - világzene egyik mérföldköveként jegyzett - Talking Timbuktu című albumot. Azóta más világ van, immár mindenki mindenkivel, tele a padlás mali kollaborációkkal.

A Dillinger Escape Plan nem tudja, mit csináljon. Erre egyfelől a három évvel ezelőtti bizonytalan, csapongó Ire Works, másrészt az utána történő kiadóváltás utalhatott a közelmúltban. Az Option Paralysis pedig továbbra sem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, hogy van-e keresnivalója a zenekarnak még a zenei életben, túl azon, hogy az esetleges feloszlás esetén nyilván óriási veszteség érné a színteret, hiszen arról, hogy a DEP a legveszélyesebb koncertzenekarok képzeletbeli toplistáján minimum dobogós helyezést kapna, a magyar közönség is meggyőződött két éve, amikor darabokra szedték - és ezt tessék nyugodtan szó szerint érteni - az A38-at.

Általában magyar választók (sőt, leendő szavazók) milliói izgulják végig a választási műsorokat - lehetőség szerint megkísérelve minél több csatorna párhuzamos befogadását, egészen az érzékek tűrőképességének végső határáig.

Ez a komédia olyan, mint a fado, a portugál zenei specialitás. Melankolikus, nosztalgikus, szomorú, szerelmes és boldog. Galv-o Teles maga is hódol a műfajnak, 2004-ben Fado Blues címmel készített filmet, produkciós cégének pedig Fado Film a neve.

Ha a rendező nem keveri bele a történetébe Piroska és a farkas rémes dolgainak némelyikét, tisztább lenne a képlet: a rémes huszadik század rémes második felének szerencsétlen gyermekeiről hallanánk egy szép (rém)mesét. A gyerekek élete - az esetek döntő többségében, ugye - a szüleik magaviseletének viszonyában, velük kapcsolatban ölti egyetlen dimenzióját, a szülő maga a világmindenség, a közel és a távol. Hősünk, Terezka pláne így van vele, hisz' óvodás még. Nincs is oka panaszra, kellemes körülmények között él Prágában, kedves édesanyja operaénekes, alkalmasint hivatásos anya, a papa tán a repülőtér biztonsági főnöke. Csakhogy visszatér a messzi Japánból anyu régi partnere és szerelme, a jóképű gordonkás, s vele a jó hír: újra együtt koncertezhetnének a távoli Japánban... Terezka érzi, hogy nincs ez rendben így, pláne nem is lesz jó vége - jön a farkas és megesz mindenkit, aki számít; ennél nem talál jobb magyarázatot. De szerencsére itt van Simon, Terezka barátja az oviból, aki tudja, honnan fúj a szél, a földönkívüliek kavartak be, az a minimum, hogy kicserélték anyut egy E. T.-re.

A dán művészeti ágak közül mindenképpen a filmé az elsőség. Ha azonban a Ludwig Múzeum kiállítását a sikermozik felől nézzük - gondoljunk csak Lars von Trier egyetlen dogmás Dogma-filmjére (Idióták), Anders Thomas Jensen szarkasztikus humorú munkáira (Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója) vagy Lone Scherfig emberi történeteire (Wilbur öngyilkos akar lenni, Olasz nyelv kezdőknek) -, csalódni fogunk. A kedvelt abszurd irónia, a váratlan meglepetések helyett hideg, távolságtartó, néhol üres világokkal találkozhatunk, konfrontáció helyett felmutatással, provokatív kérdésfelvetések híján a témák óvatos körüljárásával.