Magyar Narancs: Olvastam egy interjút veletek, ahol a dobosotok, Butch Vig úgy nyilatkozott, hogy a Not Your Kind Of People a felvételek szempontjából experimentálisabb jellegű munka lett, másrészt optimistább hangvételű, mint a korábbi albumaitok. Egyetértesz vele?
Steve Marker (képünk bal oldalán): Szerintem is kísérletezőbb lett, mint a többi. Igazából csak egy nekünk tetsző lemezt akartunk csinálni, különben semmi értelme nem lett volna az egésznek. Senkinek nem volt beleszólása a munkálatokba, mi magunk négyen dönthettünk mindenről. Nem volt megszabva, hogy ilyen vagy olyan hangzású legyen, vagy hogy olyan dalok legyenek rajta, amiket a kommersz rádiók játszanak, mint ahogy mi sem hallgatjuk a rádiót azért, hogy valami hasonló zenét alkossunk. És mi volt a másik? Ja igen, hogy optimista-e! Szerintem az, főleg, ha belegondolunk, hogy a Garbage utolsó egy-két lemeze nem sikerült túl vidámra. Most már egy kicsit idősebbek vagyunk, és rájöttünk, hogy nem feltétlenül kell nagyon-nagyon sikeresnek lennünk - persze nem mintha valaha is annyira sikeresek lettünk volna, mint most Lady Gaga. Amíg tartott ez a szünet, az volt az érdekes, hogy rengeteg levelet, üzenetet kaptunk a rajongóktól, még ennyi év kihagyás után is. Olyanokat írtak többen, hogy a zenénk segítette át őket az életük egy nagyon nehéz szakaszán, hogy szinte megmentették a dalaink az életüket. Amikor ilyeneket olvasunk, akkor egyrészt meghatódunk, másrészt örömmel tölt el minket, hogy segíthettünk valakinek. Szóval ebből jött a szokásosnál talán több optimizmus, és megpróbáltunk mindent beleadni.
MN: Ez alatt a hétéves szünet alatt mekkora volt a veszélye annak, hogy sohasem folytatjátok együtt?
SM: Szerintem mindenki úgy volt vele, hogy egyszer úgyis folytatjuk, de nem volt meg a garancia, hogy működik is majd a dolog. Amikor először bementünk a stúdióba a hosszú kihagyás után, simán előfordulhatott volna, hogy valakinél valami nem stimmel, és ha már egy ember nincs teljesen benne a dologban, akkor nincs Garbage sem. De szerencsére senki nem volt rossz hangulatban, senki nem szólt be bunkóságokat, pedig az ilyesmi könnyen előfordulhat egy olyan társaságban, amely szinte már családnak számít.
MN: Szóval, amikor bevonultatok a stúdióba, minden egyből működött, mintha ki sem maradt volna az a hét év?
SM: Valahogy így, elsőre klikkelt minden. Hoztunk egy szabályt, aminek az volt a lényege, hogy nem viszünk be régi demókat, régi dalkezdeményeket, semmi régi cucc nem jöhetett szóba. Csak olyan dologba foghattunk, amit ott helyben írtunk meg. Aztán csak úgy nekiálltunk játszani, és minden működött az első pillanattól kezdve. Az a kémiai kölcsönhatás, ami annyi ideig összetartott minket, még mindig megvolt.
MN: A Blood For Poppies volt az első dal, amit hallani lehetett, és noha elvileg az album optimistább hangvételű, ez azért mégiscsak egy elég komoly dal, ráadásul a szokásotoktól eltérően politizáltok is benne.
SM: Igen, tényleg komoly szám, de túl sokat nem tudok mondani róla, mert nem én írtam a szövegét, hanem Shirley Manson, szóval nem mondhatom neked azt, hogy ez meg az mit jelent benne. Egy katona perspektívájából íródott, az ő érzéseit mutatja be a háborúval kapcsolatban. Van benne némi utalás Afganisztánra, meg arra, hogy odamennek ezek a katonák, az sem tudják, hol vannak, mit keresnek ott, és hogy semmi garancia nincs arra, hogy épségben hazatérnek. Shirley valami ilyesmit akart bemutatni a dalon keresztül, kicsit álomszerű jelleggel.
MN: Az egyik legérdekesebb számcím, illetve szöveg a lemezen az I Hate Love-é.
SM: Nem mondanám, hogy vicces a szövege, de azért van benne humor. Igazából csomó más dalunkban is vannak humoros gondolatok, utalások, amiket az emberek nem vesznek észre, mert mindig olyan komolynak tűnünk. Az I Hate Love a fájdalomról szól, és ennek a dalnak van az egyik legérzelmesebb és legmeghatóbb szövege a lemezen. Miközben felnövünk vagy idősödünk, mindannyian átélünk egy olyan élményt, amikor lemondanak rólunk vagy visszautasítanak minket. Ez egy univerzális élmény, valószínűleg mindenkinek megvan. A dal arról szól, hogy a szerelem nagyszerű dolog, de vannak olyan fázisok, amikor az ember gyűlöli.
MN: Nem tudom, emlékszel-e az eddigi egyetlen magyarországi koncertetekre: 2005-ben jártatok nálunk, és mintha kicsit csalódottnak tűntetek volna, hogy olyan kevés néző jött el.
SM: Emlékszem, igen, valamilyen park közepén játszottunk, és szabadtéri koncert volt. Nem hinném, hogy csalódottak lettünk volna, mert hát ilyesmi simán előfordul egy olyan helyen, ahol korábban még nem játszottál. Remélhetőleg, ha egyszer majd visszatérünk hozzátok, több néző jön el.
MN: Azt megelőzően azt gondoltam, hogy a dalaitok élőben sokkal nyersebbek, rockosabbak, és abszolút kellemes meglepetés volt, hogy sikerült a lemezhangzást élőben reprodukálnotok.
SM: Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert el nem hiszed, mekkora energiát fektetünk abba, hogy visszaadjuk a lemezhangzást a koncerteken. Egy-egy stúdiófelvételünkön rengeteg hang és sáv található, és emiatt nem könnyű mindezt élőben is prezentálni. Ezt négy, illetve öt ember nem tudja megoldani, legalább húsz zenésznek kéne lennie a színpadon, úgyhogy segítségül hívjuk a technikát, de még így is minden ott helyben van összerakva. Sokat kínlódunk ezzel, mindig elromlik valami, aztán komoly kihívás elé állít minket, és hát ez adja meg az élő koncert varázsát. A Not Your Kind Of People-lel is így szeretnénk turnézni.
MN: Shirley belekóstolt a színészkedésbe a Terminátor - Sarah Connor krónikái sorozatban, Butch producerkedett többek között a Foo Fighters és a Green Day lemezein, de rólad kevesebbet lehetett hallani az utóbbi időben. Mivel foglalatoskodtál, amíg a Garbage ilyen hosszú szünetet tartott?
SM: Hát igen, kicsit eltűntem a reflektorfényből, de a zenétől nem távolodtam el, megmaradtam a komponálás mellett. Három éven keresztül zenét szereztem, amit nyilvános helyeken használtak fel Washington DC-ben. Van egy nagy cég, igazából gyógyszergyártással foglalkozik, és ők kértek meg arra, hogy komponáljak nekik ambient zenét, amiket különböző nyilvános helyeken játszottak le. A Times Square-en is felhasználták New Yorkban. Nagyon érdekes kísérlet ez, aminek az a lényege, hogy ha állsz valahol egy helyben, akkor egy bizonyos fajta zene szól, de ahogy elindulsz valamerre, a zene a te haladásoddal változik. Évekig foglalkoztam ezzel, és emellett persze többet voltam a családommal.
MN: Ha már itt tartunk: a lányod hogy került fel az új Garbage-albumra?
SM: A címadó számban volt egy rész, ahova az utolsó refrénbe ilyen stadionos, világmegváltó kórust szerettünk volna, csak nem tudtuk, hogyan hozzuk össze. Aztán kitaláltuk, hogy énekeljék gyerekek, és mivel Butch lánya és az enyém egykorúak, bevittük őket a stúdióba, felénekelték a refrént, mi meg sokszorosítottuk a hangjukat, és ettől úgy tűnik, mintha rengetegen énekelnének, és így pont olyan lett, mint amilyennek szerettük volna. Ráadásul jó olcsón megúsztuk!
