A skót Franz Ferdinand alig több mint egy évvel első albumuk megjelenése után máris előállt a következővel. A négy skót tényleg nem bánik smucigan a slágerekkel - azt kell mondanunk, hogy a második lemez még jobban is sikerült, mint elődje: a recenzens fejébe például, ellentétben mondjuk a nehezebben asszimilált bemutatkozó albummal, a You CouldÉ számos szerzeménye már első hallásra befészkelte magát. A Franz Ferdinand receptjéről sokan és sokat írtak már: többek között arról, milyen előszeretettel és rafináltan idézik meg a szövetséges brit és amcsi gitárzenei tradíció évtizedeinek legendás zenekarait. Na és - mondhatnánk: mások is pont ezt csinálják. Magunk részéről kíváncsiak lennénk, lehet-e még gitárpopot művelni anélkül, hogy ne használnánk fel az elődök által kiötölt zenei textúrákat - a különbség csak azon múlik, hogy ki mennyire kreatívan és szellemesen nyúl a hagyományhoz, s ebben a tekintetben a Franz Ferdinandnak vajmi kevés vetélytársa akad.
Új lemezünkön mindvégig feszes gitártémákra épülő lendületes, alapvetően 4/4-es dalokat hallunk (bennük rendre jól elhelyezett ritmus-, pontosabban sebességváltásokkal) - hát persze, hogy eszünkbe juthat mindenki, aki egykor magas szinten gyakorolta ezt a technikát: a Talking Headstől Blondie-n, a B-52's-on és a Magazine-on át a Pixiesig, sőt a Blur is. Csakhogy az eredmény feltűnően és összetéveszthetetlenül Franz Ferdinand saját hangján szólal meg: a gitár éppoly jellegzetes és emblematikus, mint Alex Kapranos zenekarvezető énekhangja.
Amúgy ezt az albumot is úgy kezdik, ahogy kell: egymás után három szám (The Fallen, Do You Want To, This Boy), s a hallgató rögvest elképzeli magát, amint egy szűk klubban egyre vadabbul ugrál. Aztán olyan is van, hogy óhatatlanul beugranak az emlékek, s az ember elmosolyodik: előbb egy gitártéma a Come As You Are-ból, azután az enyhe eufória, amint az Evil And The Heathen egy pillanatra megidézi Iggyt a Stooges idejéből. Akadnak meglepő pillanatok is: az Eleanor Put Your Boots On például egészen valószerűtlenül álomszerű, gyönyörű, lassú, szinte akusztikus darab. Amúgy nyugodtan végighallgatható a lemez (akár többször is egymás után), nemhogy nem unja meg az ember, de minden esetben hitetlenkedve kapja fel a fejét az utolsó szám, a lüktetően popos Outsiders után: nehogy már megint vége legyen! Szinte megható és egyben rendkívül szórakoztató gitárpopot hallunk, ami egyben tökéletes tánczene is: abból a fajtából, amire már két sör után is ráindul az ember.
Domino/Neon Music, 2005
