Interjú

„Nem indultam hátrányból”

Barabás Lőrinc trombitás

  • Soós Tamás
  • 2018. június 24.

Zene

Egy kézzel született, az ország egyik legeredetibb trombitása lett belőle. Barabás Lőrinccel ufójazzről, Mondrianról és az indián népzenéről is beszélgettünk az új Quartet-lemez apropóján.

Magyar Narancs: Édesapád festőművész, és felmenőid között van Barabás Miklós is, aki a reformkor nagyjainak portréját festette meg. Felmerült, hogy belőled is festő lesz?

Barabás Lőrinc: Kiskoromban sokat rajzoltam, nem is rosszul, de aztán 12 évesen jött a trombita. Szüleim jazzszerető emberek, gyakran szólt otthon Miles Davis, Louis Armstrong, Clifford Brown, Dizzy Gillespie, és engem megfogtak ezek a furcsa dallamok. Tetszett a trombita hangzása, de fontos volt az is, hogy a trombitán nem indulok hátrányból, mert a három billentyűn egy kézzel is teljes értékűen lehet játszani.

MN: Hogy éled meg, hogy egy kézzel születtél?

BL: Mivel így születtem, és nem kellett átszoknom, könnyebben. Van egy-két Bach-kantáta, amit nem fogok orgonán eljátszani, de ha nagyon szeretném, majd beloopolom, és megoldom bal kézzel. Gyerekkoromtól kezdve szerzek zenét számítógépen, és ott olyan, szélesebb lefogású témákat is meg tudok írni, amikhez zongorán két kéz kéne. Egy kézzel is harmonikus életet tudok élni, és ha ért is diszk­rimináció miatta, az inkább pozitív volt. Az emberek néha rácsodálkoznak, hogy „hú, milyen jó ez a zene, ráadásul egy kézzel játssza!”, bár én sem a pozitív, sem a negatív megkülönböztetéssel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen csak játszom, amit szeretek.

MN: Első zenekaroddal, a Barabás Lőrinc Eklektrickel hamar jött a siker. Mi volt a titka?

BL: Talán az, hogy tudtunk nélkül egy piaci rést töltöttünk be Magyarországon. A De-Phazz, a Tosca, a Count Basic, Erik Truffaz, vagy DJ Krush és Kondo Tosinori a közös trombitalemezen (Ki-Oku, 1996) már a ’90-es években hasonló zenét játszott, de nálunk újdonságnak számított a pop és a jazz határán alkotni. A hiphopos, szkreccselős, jazzes stíluskeverés mellett az is fontos szerepet játszott a sikerben, hogy a Petőfi rádió akkoriban váltott irányt, és kezdett kevésbé mainstream magyar zenéket játszani, és ennek köszönhetően mindenhova eljutott a zenénk az országban.

MN: Ha ilyen jól ment a zenekar, miért lett vége öt év után?

BL: Én oszlattam fel 2010-ben, szerettem volna más irányban kísérletezni.

MN: Ilyenkor szokás mellékállásban szólókarriert kezdeni.

BL: Az Eklektricnek a zenei vezetője, a zeneszerzője és a trombitása voltam, ráadásul az én nevem alatt futott, de nem akartam olyan zenekart vinni, amiben nem veszek részt teljes szívvel. Ez az öt év szerintem egy kerek egészet alkot azzal a két lemezzel.

MN: Mivel akartál kísérletezni?

BL: Azt nem tudtam, csak hogy valami mást szeretnék, így kezdtem el loopolni a trombitát, és többszólamú effektekkel játszadozni. Ebből született meg 2013-ban az első szólólemezem, a Sastra, amit egy RC300-as pedálra írtam. Egyedül, egy loop station társaságában léptem fel vele, a háttérben vetítéssel, hogy azért történjen is valami a színpadon. Eleinte úgy tűnt, az emberek nem nagyon értik, mit akarok ezzel az elektronikus zenével, de aztán sok jó dolog született belőle, például Somogyvári Gergő kért róla számokat a dunai uszályhajózásról szóló Élet a Dunán című dokumentumfilmjéhez, amit a mai napig kísérek élőben a vetítéseken. 2015-ben kijöttem egy house-os szólólemezzel is (Elevator Dance Music), ami sokaknál kicsapta a biztosítékot, de ez benne van a pakliban, ha a kíváncsiság motivál, és nem a pénz. Ezt a két lemezt játszom szólóban a mai napig, a Quartet pedig néhány felállás és pár évnyi útkeresés után találta meg a hangját. Csinálom az improvizatív klubestünket, a Random Szerdát is, amin kötöttségek nélkül, szeánsz­szerűen rögtönzünk havonta egyszer, és erre is jönnek az érdeklődők.

MN: Pedig most már van Random Trip is.

BL: Delov Jávor, akivel az Eklektricben és a Random Szerdákon is zenéltem (interjúnk: „Ne gondolkozzon senki, csak játsszon”, Magyar Narancs, 2017. december 7.), és DJ Q-Cee 2009-ben kezdte el a Random Tripet, amikor egy évre kiköltöztem Angliába, és a Random Szerda szünetelt. Lehet, hogy egyeseket megkavar ez a sok Random, de szerintem jól megfér egymás mellett a kettő, mert Jávorék inkább a vokális, én pedig az instrumentális zene felől közelítek az improvizációhoz.

MN: Szólóban az elektronika, a Quartettel pedig – ahogy ti nevezitek – az ufójazz érdekel?

BL: Mostanában szólóban is többet zongorázom, mert inspirál többek közt Nils Frahm zenéje, és egyre több jazzes vagy klasszikus zenei megoldás kerül a pumpálós lábdobok mellé. A partihoz képest ez odafigyelősebb zene, az odafigyelősnél viszont bulizósabb, de engem mindig is az átmenetek érdekeltek. Hallgatóként mindenevő vagyok, és ez a zenémre is kihat. A trombitával gyakran használok olyan hangszíneket, amik távol állnak a jazztől, és az alapgrúvok is sokfélék a drum and basstől a hiphopig. Van egy dallam- és hangzásvilág, ami mindegyik formációmban visszaköszön, még ha másképp is öltöztetjük fel. Közös nevező az ismétlődés, ami az elektronikus zenében vagy a 20. századi kortárs zeneszerzők, például Steve Reich műveiben is megfogott.
A monotonitás mindig is közel állt hozzám: ötéves koromtól úszok, és pont azt a meditatív állapotot szeretem benne, ami a faltól falig tartó, változás nélküli hosszok során megszületik. Az is más tudatállapotot hoz létre, ha elmondasz valamit zenében, és utána mantraszerűen elismétled negyvenszer, és arra kényszeríted a hallgatót, hogy azokat az apróságokat is észrevegye, amiket elsőre még nem.

MN: Az is közös pont, hogy képekben gondolkodsz a zenéről?

BL: Ez fakadhat abból is, hogy számítógépen szerzek zenét, mert a szoftverben eleve van egy képi formája a dalnak, de a képzőművész családban egyébként is sok vizuális inger ért, gyerekként apám kiszuperált harsonákból és trombitákból épített szobrai közt játszottunk. A Quartet zenéje pedig olyan, mint egy absztrakt festmény. Első lemezünk, a 2016-ban megjelent Beardance borítója Mondrian geometrikus, színes kockákból álló képeire utal, amiken nincs történés, mégis rendelkeznek egy erős egyensúllyal. Ezt a képi egyensúlyt keresem a zenében is, hogy az a kevés, amit sokszor elismétlünk, minél többet jelentsen.

MN: A Beardance-hez indián népzenét kutattál Amerikában. Hogyan kell ezt elképzelni: turista Kodályként jártad az öreg indiánok házait?

BL: Csak inspirációt gyűjtöttem, nem népzenét. A washingtoni kongresszusi könyvtárban hallgattam 20. század eleji gyűjtéseket, valamint jártam egy városi, ökumenikus szertartáson, amivel nem a különböző törzsek ceremóniáját viszik tovább, hanem egy egységes szertartásrendben tartják fenn az indián kultúrát. Ott hallottam testközelből a pow wow éneklést, aminek a jellegzetes, sikítós hangzását a Beardance című számban imitáltam a trombitával úgy, hogy csak félig nyomtam le a billentyűket. Számomra ez a találkozás nagy ráismerés volt a természetközeli népek érté­kei­re, az egyszerűségre, az egyenességre, és arra is, hogy az indián ösztönzenélés egy hullámhosszon van az Ozora goa trance-es világával, ahol a szólószettemmel én is megfordulok néha. Az új lemezen, az Other Than Unusualen is a Beardance vonalát vittük tovább, de ezen már nincs indiános dal. Újdonság, hogy jóval több a klasszikus zenei, illetve a filmzenés, programzenés hatás, néhány szám pedig rockosabb, mint amit valaha írtam.

MN: Még mindig a Carnegie Hall az álmod?

BL: A gyerekkori úszóedzőm, Málnai István mondta, hogy ha fellépek a Carnegie Hallban, akkor eljön és meghallgat, de azóta ő sajnos már nincs közöttünk. Persze vagány dolog lenne ott fellépni, de a cél inkább az, hogy a zenénk eljusson az emberekhez. Szerveztem New Yorkban egy zenekart, amivel a Quartet szerzeményeit játsszuk, és szólóban is fel szoktam ott lépni. Tavaly három alkalommal voltam kint, az idén egyszer leszek, szóval lassan, de haladunk. Nyelvi korlátok nincsenek, és úgy vettem észre, a Quartet több generációt is meg tud szólítani, mert rétegzenének ugyan rétegzene, de a jazzhez képest azért ez pop.

A Barabás Lőrinc Quartet május 25-én, az Akváriumban mutatja be Other Than Unusual c. lemezét.

Figyelmébe ajánljuk