Zene

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában. Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

"Talán régen hallottak engem" - kezdi a dokumentum-portréfilm címszereplője. S valóban: már húsz éve is elmúlt annak, hogy Kádár János röviddel a halála előtt elmondta hírhedt utolsó beszédét, és hivatalosan véget ért a nevével fémjelzett korszak. Történelmi léptékben persze nem sok ez a két évtized, ráadásul itt van ez a szélsőségesen megosztott politikai légkör, könnyen rávághatnánk, hogy most még se nem aktuális, se nem lehetséges összegezni egy ilyen ellentmondásos személyiség pályáját. Csakhogy nem Kádár figurája az ellentmondásos, legfeljebb a mi viszonyunk az előző rendszerhez.

A szerelem sötét verem - állította egy híres magyar, ez a film pedig (a költői képeknél is körmönfontabb módon) arról kíván szólni, hogy egy másik híres magyar, a gondosan lezárt sötét helyiségeket ugyancsak jól ismerő Harry Houdini (született Weiss Erik) miként esik bele egy ilyen csinos verembe. A furfangos forgatókönyvírók (kettő is van belőlük) úgy okoskodtak, hogy a kínai vizes kínzókamra meg a kényszerzubbonyos felfüggesztés smafu, ellenben a szerelmi szál és az anyakomplexus méltó motorja lehet az új Houdini-filmnek.

Alighanem kényelmes és hálás dolog lenne fanyalogni egy kiadósat a "magyar Mamma Mia!" puszta létrejötte felett, ám az igazat megvallva logikusnak, mi több, üdvözlendőnek tűnik számunkra, hogy a Hotel Menthol szövegírói, Bőhm György és Korcsmáros György librettót kanyarítottak a Neoton (Família) máig oly népszerű slágerei köré. A páros által kiötlött történet fikarcnyit sem silányabb vagy szellemtelenebb, mint az ABBA számait felfűző világjáró történet, s Bőhméknek ráadásul még a múltidézést is sikerült főelem gyanánt beépíteniük az építőtáborozó, vagyis a legvidámabb barakkban műparadicsomot szortírozó szocialista ifjúság dalos-táncos sztorijába. Annál sajnálatosabb, hogy a Szép nyári nap mégis épp ezen a ponton billen át a kínos tartományba, mert

Rendben lenne az a célkitűzés, hogy az ifjabb nemzedék kössön barátságot Katona József Bánk bánjával: lelje föl benne, mi mennyire rímel napjaink össznépi konfliktushalmazára, és ad analogiam gondolkodjék el a megoldáson.

Ha egészében nézzük Robert Capának a Magyar Nemzeti Múzeum által nemrég megvásárolt fotóiból - úgy a negyedrészükből - összeállított kiállítást, a leginkább talán az szúr szemet, ahogy a háborúkban a békés pillanatokat, a zűrzavarban az idillt kereste. Spanyol polgárháborús képei között láthatunk letámasztott fegyverük mellett napozó szerelmeseket, lustán divatlapot böngésző milicistanőt. A London bombázása alatt készült felvételeken koros polgárok teázgatnak decensen a légópincében - azt már csak mi tudjuk az egyik teremben folyamatosan vetített életútfilmből, hogy nem sokkal később majd' mindnyájan ott pusztultak, a romok alatt, miközben a haditudósító már messze járt.

Csupán három közös pont van Bob Dent és Sausic Attila között: több mint húsz éve élnek idegen nyelvű és kulturális hagyományú közegben, foglalkozásuk hasonló (írók-újságírók), s az idei ünnepi könyvhéten mindkettőtől megjelent a választott városuk (Budapest és Berlin) közterein fellelhető, döntően szoborba öntött emléknyomokról egy-egy könyv. Más a módszer, a stílus, a nyelvhasználat, a köztérről alkotott vízió, a célközönség - részrehajlás nélkül állítható azonban, hogy az eltérő súlycsoportú könyvek virtuális versenyéből mégis a filigrán kötet, a Magyar Narancs volt szerzőjének műve kerül ki győztesen.

2008 nagy fantasysikere Angliában, a Chicken House és a tekintélyes The Times közös gyermekregény-pályázatának első helyezettje; szó se róla, akciódús, élénk képzelőerejű munka. A 22- 23.

Esetlenül múltba révedő, halálosan unalmas fontolkodások, aggályosan méricskélt közhelyek, borongós magaszt, percpolitikai baszakodás - nálunk ezt jelentik a nemzeti ünnepek. Meg a törést-zúzást, rendőrök tömegét, útelzárásokat, semmi jót.

A Specko Jedno zenekar neve mindenkinek ismerős, aki a hazai undergroundot figyelemmel kíséri. Az "őstagok" (Bujdosó János, a főváros egyik legjobb gitárosa, Darvas Kristóf billentyűs és Rutkai Bori, a frontasszony-performer-szövegíró) a szívük mélyén (és habitusra is) mindannyian örök gyerekek, így egészen természetes, hogy kiskorúaknak szóló repertoárt is készítsenek.

"Délután a medencénél volt nálam kövérebb és szőrösebb ember is, a legkövérebb szőrös férfi viszont én voltam" - pironkodott Pink Eyes, a kanadai zenekar kábé százhetven centis és legalább százhúsz kilós énekese a koncert elején, aztán dinamógatyáját a mindenkori óvodásdivat szerint köldöke fölé húzva tekintélyes méretű, mezítelen (és valóban elég gyapjas) sörhasával megcélozta a közönséget, majd nagy lendülettel a hívei közé vetette magát. Az angolszász zenei sajtóban jelenleg a legjobban kaserolt kortárs hardcore zenekart a nemes Ramones-Black Flag-Negative Approach-hagyományt folytató, pár akkordos reszelést színező lebegős, már-már pszichedelikus zajbetétekért szokták dicsérni, de a múlt héten az is kiderült, hogy ez a feszesen, tüzesen játszó zenekar akkor is egészen lehengerlő, amikor a maszatos hangzásban el-eltűnnek a három szólógitáros finom díszítései, és inkább csak a vibráló, zajos zúzás marad ténylegesen hallható. Előzetesen némiképp tartottam tőle, hogy a tavalyi lemez számaiból hiányozni fognak a vendégénekesek dallamai, de az egyik, a frissen érettségizettek ártatlanul csillogó tekintetével és suta frizurájával színpadra álló gitáros remekül pótolta ezeket, sőt még ordítozásban is helytállt, amikor Pink Eyes egy egész számon át a parkettán birkózott két rajongójával.

Gyerekkorom egyik szórakoztatva oktató, a szófajok birodalmában kalandozó mesekönyvében, Varga Katalin Én, te, ő című munkájában Fúrfarag, Pitt és Patt, továbbá a mindig következetesen fordítva cselekvő, ezért nyilvánvalóan súlyos, bár kezelhető pszichológiai esetnek tekinthető Kelekótya mellett többek között a durcás és bosszankodó Pukkancs alakjával is találkozhatunk. Hasonlóan mérgesek azok a gülüszemű alakok, akikkel a Narancs-beli képregény szerzőjének, a Cica és ura sorozat szülőatyjának a kiállításán találkozhatunk.

Hosszú utat tett meg a marylandi Clutch fennállásának majd' húsz éve alatt. A Transnational Speedway League debütlemez szikár Hemet-orientált okosmetáljától (a nyitó Shogun Named Marcusra minden idők egyik legszellemesebb videója készült el annak idején) olyan hatalmas lemezeken keresztül jutottak el a teljes retróig, mint a Pure Rock Fury, a Blast Tyrant vagy a Robot Hive/Exodus.