Interjú

„Nincs recept”

Jukka-Pekka Saraste karmester

Zene

Finnország az utóbbi évtizedekben látványosan meghódította a világ koncerttermeit. Jukka-Pekka Saraste szerint ebben nekünk, a rokon népnek is szerepünk volt. Brucknerről és né­peink közös vonásairól is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Budapesten Bruckner hatalmas művét, a 8. szimfóniát vezényelte. Egy barátom úgy írta le Bruckner zenéjét, mint egy hatalmas folyót, amely nagy, korhadt fatörzseket sodor magával, a fatörzsek néha fennakadnak a parti növényzetben, de aztán a folyó továbblökdösi őket egyfajta végtelen áradással. Mit gondol erről a képről?

Jukka-Pekka Saraste: Igen, ez jó kép. Én is pontosan ezt gondolom. Mindkét elem megvan ebben a zenében valóban. Van egyfajta nagy, sodró folyamatosság, amit a karmesternek fenn kell tartani. Sokan érzik úgy, hogy Bruckner egy sor tömb-tömb-tömb egymás után, és semmi sem ragasztja össze őket, de szerintem a nagy egység is megvan benne.

MN: Én nem vagyok – még – elkötelezett Bruckner-rajongó. Hogyan szerettetné meg velem?

JPS: Ami engem Brucknerhez kapcsol, az a különleges, egyedi személyiség: az alapvető alázat és a hatalmas erő, amit benne hallok. Ezek a szélsőséges dimenziók teszik számomra érdekessé: a meggyőződés, az akarat, amit szembeállít a tétovázásával, és az óriási érzelmesség az őt körülvevő kaotikus világban. Azt hiszem, nagyon magányos ember lehetett. A mélységes meggyőződés nála a vallásosságból ered. Én magam nem vagyok különösebben vallásos, de csodálom őt ezért.

MN: Érzi a zenében a vallásosságát?

JPS: Igen, figyelje meg a sok felfelé lépő dallamot, ami a menny felé törekszik! A sokszor megszólaló hárfát, ami egyrészt naiv, gyermeki katolicizmus, másrészt nagyon szép és meggyőző. Bee­tho­vent csodálta – a lelki rokonság kettejük IX. szimfóniájában is hallható (Bruckneré befejezetlen maradt) –, másrészt konfliktusban állt Brahmsszal, akit a kritikusok az ő rovására magasztaltak. Vidéki ember volt, a viselkedése nem volt elég szofisztikált a kifinomult bécsi társaságnak.

MN: Hogyan lehet fenntartani a feszültséget, lekötni a közönség figyelmét egyetlen hosszú, 80 perces zenekari darabbal?

JPS: Ha az ember megtalálja a zene belső vonalát, fenn lehet tartani a figyelmet – ha ez elvész, akkor máris érezhető a közömbösség a közönség részéről.

MN: Két verzió is van a szimfóniából, bár időben nem túl távol egymástól. Ön melyiket játssza a Fesztiválzenekarral?

JPS: Nem hivatalosan valójában három változat is létezik. Az első olyan merész volt, hogy jó szándékú barátai úgy vélték, azt nemigen tanácsos előadni. Nagyon szerény lévén, a második változatból kivette mindazt, ami igazán inventív és személyes volt benne. A Bruckner-tanítvány Robert Haas később számos elemet visszahelyezett ebbe a második változatba, amitől az ismét szeszélyesebb, személyesebb, érdekesebb lett. Csakhogy Haas a náci párt tagja volt, így az ő változatát nem is lehetett játszani a háború után. A Leopold Nowak által készített verzió viszont annyira „le volt tisztítva”, hogy éppen az előbb említett ragasztóanyag hiányzott belőle. Én a Haas-verziót játszom, és örülök, hogy sok kollégám újra ugyanígy tesz.

MN: A finn és a magyar nép nyelvrokonok. Lát valami rokonságot a zenében is?

JPS: Nem is tudom. Az, hogy a magyar zenében erősen jelen van a népzenei háttér, és a finn zene is az észak-karéliai népzenében gyökerezik, ez például rokon vonás. És a két zene intenzitása is hasonló. Közismert, hogy amikor Sibeliust megkérdezték, ki a legnagyobb, jövőbe mutató zeneszerző, ő Bartókot említette. Bartók számomra is nagyon fontos.

MN: Lát-e bármilyen rokonságot a két nagy zeneszerző között?

JPS: Leginkább a Kékszakállúra gondolva ez a hangvétel közel áll egyfajta finn melankóliához. Ez nem szláv melankólia, inkább pesszimizmus.

MN: Finnország az elmúlt 20-30 évben fantasztikus muzsikusokat produkált.

JPS: És Magyarország is! Ez a két ország valóban híres a muzsikusaikról.

MN: Minek köszönhető ez a látványos fejlődés Finnországban?

JPS: Részben a Finnországba érkező magyar muzsikusoknak…

MN: Például a hegedűtanár Szilvay Gézának, aki a nálunk is többször előadó nagyszerű Pekka Kuusistót is tanította?

JPS: Igen, neki is. Szilvayék eljöttek a mi iskolánkba is. A tanárom bemutatott neki, s később, ha találkoztunk, mindig fölemlegette ezt a találkozást. Nagyszerű tanár és jó ember. Többen is jöttek Finnországba, zenei központokat alakítottak ki, ez nagyon sokat jelentett. A zeneiskolában én is a Kodály-módszerrel tanultam – bár nekem nem volt szükségem rá, mert abszolút hallásom van. Ezek az emberek nagyon jó rendszer szerint tanították a gyerekeket, gondoskodtak a korai zenei nevelésükről. Ez a hatvanas évekkel kezdődött, és az első eredmények a nyolcvanas években jelentkeztek. Most sajnos mindennek a lerombolása folyik Finnországban, ahogyan más országokban is. Úgy gondolják, nem kell a gyerekeket túl korán zenére tanítani, a tehetségeket kiválasztani és korán fejleszteni. Ez a gondolkodás szerintem sokat árt a jövőnek. Így van ez egész Skandináviában, és nagy ostobaság.

MN: Ön nagy zenekarokat vezényel, és szinte kizárólag 19. és 20. századi zenéket ad elő. Érzi-e mégis bármilyen módon a régizene-iskolák hatását?

JPS: Igen. A nyolcvanas években alapítottuk az Avanti nevű együttest. Minden új dolgot ki akartunk próbálni, így a régizene-játékot is korabeli hangszerekkel. Éreztük az egészben a friss fuvallatot. Harnoncourt két könyve – A beszédszerű zene és A zene mint párbeszéd – persze nagy ihletőforrás volt. A régizene-játszás ergonómiailag egészségesebb. Az is egészséges korszak volt, amikor ezzel foglalkoztunk. Elgondolkoztunk a tempókról, a színekről, az artikulációkról, az egész hangzásról. Később aztán ebben a játékmódban is megjelent a kimódoltság, amikor a muzsikus csak a dolgok felszínét nézi. A másik nagy probléma, hogy sokan elfelejtik, a romantikus zenéhez egészen más játékstílus szükséges. Ha Mozartot vagy Beethovent vezényelek, többnyire régizene-stílusban teszem, bár Beethovennél már keveredik a klasszikus és a romantikus stílus. Az embernek választani kell, ki kell alakítania a saját interpretációját, dönteni kell ezekben a stíluskérdésekben, és meggyőződéssel kell képviselni a döntését. Egyébként remélem, hogy a romantikus zenében is hamarosan megtörténik egy ilyesfajta forradalom, mert ezt a zenét is fel kell frissíteni. Ha csak a 20. század elejének játékmódjára gondolunk, hányféle olyan effektust használtak, amik azóta eltűntek: sok glissando, a maitól egészen eltérő legato – ezeket érdekes lesz újra felfedezni.

MN: Sosem vezényelt régizeneegyüttest?

JPS: Nem. De egy-egy nagyzenekarban használnak néhány régi-új hangszert, timpanikat, natúr­trombitákat, fafúvósokat, régi oboákat.

MN: Ön hangszeres művész is.

JPS: Igen, hegedűs vagyok. Most például sokat gyakorolok, mert a jövő héten lesz egy szólólemez-felvételem, Magnus Lindberg egy művét vesszük föl. Egyébként is erős az elkötelezettségem a kortárs zene iránt, 10–20 évvel ezelőtt sok kortárs darabot én mutattam be. Két évig a finn rádiózenekarban is játszottam. Szeretek hegedülni, de egy idő után fizikailag feladja az ember, ha éveken keresztül nem játszott. Egyébként van egy szervezetem, ahol fiatal művészeket tanítunk zenei vezetésre: a zenekari szólista, a koncertmester, a karmester és a szólamvezető szerepére.

MN: A karmester titokzatos hivatást űz. Sokakat kérdeztem erről, zenekari muzsikusokat és karmestereket egyaránt, és nagyon különböző válaszokat kaptam – vagy egyszerűen azt, hogy „a karmester személyisége a döntő”, csak hát minden karmesteri személyiség más.
A diktátor típusú karmesterek kora lejárt. Mit gondol, mi az ön szerepe?

JPS: Erre nagyon nehéz válaszolni. A karmester olyan lény, akin keresztüláramlik a zene úgy, hogy mindenki megértse. Nem csak a keze a lényeg, és nem csak a feje. Egyfajta telepátiával dolgozik. Nagyon felkészültnek kell lennie. Nagy fantázia is szükséges hozzá. És kell egy nagyon erős gondolat, amit az egész testével érzékeltet, s amire meghívja a muzsikust. Egyfajta varázslat jön létre általa. Van egy belső képe arról, hogyan kell hangoznia a zenének, és minden eszközével azt próbálja átadni. Meg kell találnia a megfelelő időt és módot a kommunikációra. Ez nagyon más, mint a szólóhangszer-játék. Sokféle idődimenzió van jelen egyszerre; ezt nagyon nehéz megmagyarázni.

MN: A közönségnek pedig nehéz megérteni.

JPS: Nem is kell. Mint ahogy van olyan színész, akinek egyetlen gesztusából minden érthető, egy másik meg hiába vet be mindent, mégsem jó. Nincs recept vagy titkos tudás. Jevgenyij Mravinszkij például, amikor már öt­ezerszer eljátszotta Csajkovszkij 5. szimfóniáját, ötezer-egyedszerre megint másképp fogja játszani; kevesebb mozdulattal, de a zenekara megérti. Egy másik zenekarral pedig másképp kell dolgoznia.

MN: Mravinszkij egyfajta példakép tehát?

JPS: Bizonyos értelemben igen. Nem találtam az utat Csajkovszkijhoz… Szerintem rosszul hangzott, ahogyan valósággal megfejték ezt a zenét. De amikor őt hallottam Csajkovszkijt vezényelni, az nagyon erős volt.

MN: Ki tett még nagy hatást önre?

JPS: Paavo Berglund. Az ő Sibelius-előadása nagyon fontos volt számomra. Nem is tudom kikerülni a hatását, amikor Sibeliust vezényelek.

MN: Most – nem először – a Budapesti Fesztiválzenekart vezényelte. Milyen ez a zenekar?

JPS: Nagyon jó muzsikusok, kiválóan értenek a szakmájukhoz, muzikálisak.

MN: Vannak még jellegzetesen saját hangú zenekarok a globalizált világban, ahol minden elérhető, minden mindig meghallgatható?

JPS: Egy jó karmester-zenekar kombinációban, ha van igazi kapcsolat és közös meggyőződés, akkor igen.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.