Ennek az együttműködésnek egyszer össze kellett jönnie: Eric Clapton pályafutása során sosem mulasztotta el King nevét hősei, egy közösen tető alá hozandó korongot pedig leghőbb vágyai között emlegetni, amint B. B. King sem rejtette véka alá Clapton iránt érzett szimpátiáját. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy e két jeles muzsikus már 1967-ben, egy manhattani klub színpadán sort kerített némi közös jamelésre, kifejezetten érthetetlennek tűnhet, hogy ilyen sokáig húzták-halasztották a közös hanganyag rögzítését - amire egyébként King három évvel ezelőtti albumának (Deuces Wild) felvételei során esküdtek fel az akkor még csak egyetlen nótában vendégeskedő Claptonnal. A lényeg az, hogy végre-valahára megtörtént a dolog. Ennek élményéről hőseink nem csekély pátosszal mesélnek úton-útfélen, miként a lemezhez készült fotókon is rendre megkísérli túlvigyorogni egymást e két tisztes úriember. A Riding With The King lemez persze nem ettől jó buli. Sokkal inkább attól, hogy a képek és a nyilatkozatok által sugallt hangulat, az egymás társaságának s főleg a közös játéknak az élvezete árad magukból a dalokból is: egyszóval korrekt kis örömzenélést kapunk. A számok főként King-szerzemények, csupa-csupa, a Mississippi jótékony közelségében fogant, több évtizedes bluessláger, de akadnak nemkülönben emlékezetes adaptációk is. Lassú és tempósabb tételek kábé azonos arányban, "fílinggel", szívvel egy percig sem fukarkodva, úgyhogy egészen az utolsó akkordok lecsengéséig élvezetes a dolog - kellemesen felfrissül tőle a szoba fülledt, nyári levegője. Egyébént a dalok szerzőiségétől eltekintve, ez a projekt valóban vérbeli közös produkció: elosztották szépen egymás között a gitárszólamokat éppúgy, mint a vokális részeket, amolyan "egyszer te jössz, aztán meg én" alapon. King bluesgitárjához szerintem kimondottan jól passzol Clapton Stratocastere, számomra a húrok terén egyenrangú partnereknek tűnnek; az pedig, hogy az énekhangok viszonylatában az amúgy meglehetősen jó formát hozó Clapton, igyekezzék bármennyire is, elmarad B. B. szívmelengető dallamaitól, meglepetést éppúgy nem okoz, mint problémát: ez a lemez nem holmi versengésről szól. Inkább egy szerencsés egymásra találásról, no meg a kölcsönösségről: hogy ők is élvezik, s mi is élvezzük. - greff - Reprise/Warner 2000
Figyelmébe ajánljuk
Miért lenne ciki a Fidesznek egy orosz ügynök, ha amúgy is ugyanazt mondják?
Georg Spöttléről csak az nem sejthette, hogy orosz érdekeket képvisel, aki egy percet sem látott a tevékenységéből. Ez mégsem akadályozza meg például a külügyminisztert a jó viszonyban, hiszen véletlenül ő is mindig ugyanazt az érdeket képviseli, mint ami Putyiné.
Ilyen lett volna David Lynch netflixes projektje
Egykori operatőre beszámolója szerint az Unrecorded Night a Lost Highway – Útvesztőbenhez és A sötétség útja – Mulholland Drive-hoz hasonló misztikus, Los Angelesben játszódó film készült volna.
Vajon mit szól hozzá Vanda, a vidéki leszbikus hentes, hogy Budapesten róla beszélgetnek?
Az ötödik OFF-Biennálé részeként június 15-ig látható Horváth Gideon kutatásalapú projektje a Merlinben. A legveszélyesebb ember alapja hat életútinterjú, amelyek olyan vidéken élő, munkás hátterű emberekkel készültek, akik valamilyen szexuális kisebbséghez tartoznak.
Megtörtént események
A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.
Élet-halál pálinkaágyon
Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.
MS mester és kora: a kiállítás egy évszázados rejtély megoldását kínálja
A Szépművészeti Múzeum monumentális kiállításának középpontjában egyetlen mű, egy 1506-os selmecbányai gótikus szárnyas oltár áll, viszont a tárlat kurátorainak arra a kérdésre kellett választ találniuk, hogyan lehet egy letűnt kort megfoghatóvá, izgalmassá tenni úgy, hogy bemutassák az új kutatási eredményeket is.
Hogyan legyünk könnyen és gyorsan vidéki gazdatisztnek beöltözött uradalmi neofasiszták?
A minap azt mondta Lázár János, hogy „mindenki azt csinál az ágyban, amit akar”. Mondta már februárban is, csak akkor hálószobát használt az ágy helyett, olezánc. A mondat így is, úgy is maga az engedékenység, a megengedés. Hovatovább tolerancia.
Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV
A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.
Orbán öccsének esete az embercsempészettel az olasz paranoia filmek világát idézi
Hétköznapi nyelven fogalmazva egy olyan történet körvonalazódik Orbán Áron körül, amely a nagy összegű lehúzásokon túl illegális embercsempészetről szól, és amelynek egyes figurái, s még inkább a köztük lévő kapcsolat, fogalmazzunk megengedően így, könnyen zavarba ejtik az állampolgárt.
A kormány már bármilyen értelmes katonai együttműködéstől elzárta magát
Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.
Hogyan maradhat hiteles a sajtófotó a mesterséges intelligencia korában?
Ha ma azt írjuk be a keresőbe, hogy tank man, a kereső nem csak azt az ismeretlen, magányos kínai tüntetőt dobja fel, aki 1989-ben az életét kockáztatva állt a kínai kommunista kormány tankjai elé a Tienanmen téren, hanem egy másik, AI generálta képet is. Hogyan védje meg a sajtó a valóságot?