Õk is, mi is (B. B. King and Eric Clapton: Riding With The King)

szerző
- greff -
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ennek az együttműködésnek egyszer össze kellett jönnie: Eric Clapton pályafutása során sosem mulasztotta el King nevét hősei, egy közösen tető alá hozandó korongot pedig leghőbb vágyai között emlegetni, amint B. B. King sem rejtette véka alá Clapton iránt érzett szimpátiáját. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy e két jeles muzsikus már 1967-ben, egy manhattani klub színpadán sort kerített némi közös jamelésre, kifejezetten érthetetlennek tűnhet, hogy ilyen sokáig húzták-halasztották a közös hanganyag rögzítését - amire egyébként King három évvel ezelőtti albumának (Deuces Wild) felvételei során esküdtek fel az akkor még csak egyetlen nótában vendégeskedő Claptonnal.

A lényeg az, hogy végre-valahára megtörtént a dolog. Ennek élményéről hőseink nem csekély pátosszal mesélnek úton-útfélen, miként a lemezhez készült fotókon is rendre megkísérli túlvigyorogni egymást e két tisztes úriember. A Riding With The King lemez persze nem ettől jó buli. Sokkal inkább attól, hogy a képek és a nyilatkozatok által sugallt hangulat, az egymás társaságának s főleg a közös játéknak az élvezete árad magukból a dalokból is: egyszóval korrekt kis örömzenélést kapunk. A számok főként King-szerzemények, csupa-csupa, a Mississippi jótékony közelségében fogant, több évtizedes bluessláger, de akadnak nemkülönben emlékezetes adaptációk is. Lassú és tempósabb tételek kábé azonos arányban, "fílinggel", szívvel egy percig sem fukarkodva, úgyhogy egészen az utolsó akkordok lecsengéséig élvezetes a dolog - kellemesen felfrissül tőle a szoba fülledt, nyári levegője.

Egyébént a dalok szerzőiségétől eltekintve, ez a projekt valóban vérbeli közös produkció: elosztották szépen egymás között a gitárszólamokat éppúgy, mint a vokális részeket, amolyan "egyszer te jössz, aztán meg én" alapon. King bluesgitárjához szerintem kimondottan jól passzol Clapton Stratocastere, számomra a húrok terén egyenrangú partnereknek tűnnek; az pedig, hogy az énekhangok viszonylatában az amúgy meglehetősen jó formát hozó Clapton, igyekezzék bármennyire is, elmarad B. B. szívmelengető dallamaitól, meglepetést éppúgy nem okoz, mint problémát: ez a lemez nem holmi versengésről szól.

Inkább egy szerencsés egymásra találásról, no meg a kölcsönösségről: hogy ők is élvezik, s mi is élvezzük.

- greff -

Reprise/Warner 2000

szerző
- greff -
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...