Lemez

Queyras, Tharaud: Brahms-szonáták

  • - csk -
  • 2018. április 22.

Zene

A zenehallgatás megunhatatlan varázslata a felfedezés élménye. Hallunk valamit, ami új, és megnyit egy világot előttünk. Jelen esetben nem a művek kínálnak jelképes Amerikát – hiszen Johannes Brahms két cselló-zongora szonátája a 19. századi kamarazene aranytartalékának része –, hanem a két előadó. A kanadai születésű Jean-Guihen Queyras és a francia Alexandre Tharaud a magyar közönség számára nem ismert muzsikusok, most azonban alighanem egy életre megjegyzi a nevüket, aki meghallgatja a két szonáta és a ráadásként hozzájuk illesztett hat magyar tánc felvételét.

Mitől érezzük úgy muzsikálásukat hallgatva, hogy felfedeztünk valamit? Az intenzitástól. Nem egyszerűen eljátsszák a műveket, hanem elementárisan átélik a zene érzelmeit és lelkiállapotait, átadják magukat az indulatoknak. Közös produkciójuk személyes ügy, szól valamiről, tétje van. A hangszerjáték magasrendű, perfekt, de nem­igen van érkezésünk arra, hogy ezt csodáljuk, mert egyrészt leköti a figyelmünket, hogy milyen érzéki hangzásigénnyel szólal meg a cselló és a zongora, másrészt a virtuozitás azonnal át is alakul szenvedéllyé, harmadrészt ez a két zenész folyvást beszélget a hangszeres szólamok által. Na persze, így kell ezt a kamarazenében, mondhatja bárki, miért kéne ezen csodálkozni? Hát azért, mert ilyen bensőségesen, ilyen maradéktalanul, ilyen feltétel nélkül ritkán valósul meg a gyakorlatban a kamarazene elve. A szonátákban komolyan és elmélyülten, a magyar táncokban szórakoztatóan és könnyedén.

Erato, 2018

Figyelmébe ajánljuk